India szent zarándokhelyei

A hinduk

A hinduk számára az élet egy folyam, sorozatos megszületések folyamata, és a halál csak a következő létformába vezet át. A későbbi élet minőségét meghatározzák a korábbi élet tettei és cselekedetei, ezért fontos érdemeket szerezni, és tökéletesedni, valamelyik istenség imádatán keresztül is. A hinduk egész életét ez a készülődés és a számtalan spirituális zarándoklat határozza meg.

Örök körforgásban

A legnagyobb vallási esemény a világon az indiai kumbh mélá. A Guiness Rekordok könyve szerint 1989. február 6-án az észak-indiai Uttar Prades államban gyűlt össze bizonyítottan a legtöbb ember a világtörténelem során közös céllal, azonos helyen, azaz tizenöt millióan. A vallási eseményre azért érkeznek a hinduk, hogy megmerítkezzenek valamelyik szent folyamban, hogy ezzel elérjék a halhatatlanságot, a nirvanát, hogy kiszabaduljanak az élet-halál körforgásából. Három évenként rendezik meg, váltogatva a helyszíneket, így Hardvárban a Gangesz partjánál, Uddzsainban, Közép-Indiában a Sipra folyó mellett, nyugaton a Godavari-folyó mellé épült Nászikban és a legfontosabb helyen: Allahabádban, a Gangesz és a mitikus föld alatti folyó, a Szaraszvati találkozásánál. Allahabad olyan a hinduk számára, mint a muszlimoknak Mekka vagy a keresztényeknek Róma. Nincs semmilyen meghívó, reklámkampány, mégis mindig minden zarándok tudja, hogy mikor és hová kell érkezniük. A zarándoklat csúcspontját egy asztrológiailag kiemelkedő dátum jelzi, amikor a Jupiter a Vízöntő, a Nap pedig a Nyilas csillagképben áll. A legenda szerint a világ kezdetén az istenek és a démonok együtt keverték a tejóceánt, hogy kivonják belőle a halhatatlanság elixírjét, ám a démonok megszöktek a korsóval. Tizenkét napon át menekültek, mialatt az amrita, az esszencia kiloccsant a mai zarándoklatoknak helyszínéül szolgáló négy helyre. Allahabád kétszeresen is áldott hely, hiszen a monda szerint Siva magjának egy cseppje is ide hullott, ami újabb kulcs a halhatatlansághoz. A hinduk számára a szenvedéssel teli életből, a körforgásából való kiutat és a karmától való megszabadulást a halhatatlanság jelenti, vagyis mindazzal történő azonosulást, amit az istenek maguk után hagytak, és ami összeköti a földi létet és a nirvánát. Szádhuk, vagyis hindu szent emberek milliói lépnek háromévente a Gangesz vizébe, hogy megfürödjenek azon a szent helyen, ahol a hagyomány szerint az amrita a földre hullott.

Az Aranytemplom

A szikhek legfontosabb városa az indiai Amritszár. Az idevezető út több mint négyszáz éve létezik, s a rajta járó utazók legfontosabb célja az aranyozott templom, a benne őrzött bekötött kódex, és a templom körüli tiszta vizű tó. Minden szikhnek, éljen bárhol is a világban, a legfőbb célja, hogy egyszer eljusson az amrisztári templomegyüttesbe, hogy tisztelegjen a Gurunak, vagyis a selyemvánkoson elhelyezett szent könyvnek. A szikh vallás alapító guruja, az egyetlen istent hirdető Nának, aki a legfontosabbnak a jámborságot és az ájtatosságot tartotta, elutasította a varázslatokat, csodákat és a kasztrendszert. A születési helyétől, Lahortól százhatvan kilométerre fekvő tó mellett meditált rendszeresen a harmadik guru, Amár Dasz. Utóda, az 1574-ben kinevezett Ram Dasz guru kezdte ott felépíteni „Isten Házát”. Így épült fel a tó közepén az Aranytemplom, és alakult ki Armitszár települése. Neve nektártavat jelent, vagy másképpen a halhatatlanság vizét, mely közös vonás a hinduk szent folyamainak tiszteletével. A szikh szent iratok összefoglalását is itt helyezték el 1604-ben. A tizedik és egyben utolsó guru 1708-as halála előtt avatta a szent iratokat a végső és mindenek felett álló gurunak, azóta lengi be az iratokat a szentség és a misztika fátyla. A papok minden nap hajnali három órakor a szent könyvet, vagyis a Gránth Száhib Gurut átviszik a palkin, vagyis az aranyból és ezüstből készített gyaloghintón a Katha Száhibból a Harmandirba. A főpap a helyére emeli, leül elé, ünnepélyesen kinyitja, s felolvassa belőle Isten aznapra szánt üzenetét. A rituálé keretén belül az est beálltáig szent verseket énekelnek és szavalnak, a templom egész területén zene és a himnuszok hallhatók. Sokféle zarándok keresi fel ezt a helyet, betegek, friss házasok, öregek és kíváncsiskodó turisták egyaránt. Amint lemegy a nap, elhallgatnak az imák és a szólamok, a Gurut visszaszállítják éjszakai helyére. A gyakornokok tejjel és vízzel szertartásosan megtisztítják a templomot, hogy pár óra múltán újra kitárják a kapukat az újabb zarándokok előtt.

Az egyik leghíresebb hindu zarándoklat Krisna egyik megjelenési formájának, Vitoba istenségnek a templomához vezet Nyugat – Indiába, Pandarphur nevű településre. Ebben a zarándoklatban maga az út éppolyan fontos a hívők számára, mint az úticél. A legenda a házastársi hűség szép példája egyben. Eszerint Krisna, amikor meglátogatta őt fiatalkori szerelme, Rádhá, elhagyta feleségét, hogy megkeresse régi párját. Jó ideje bolyongott, sikertelenül, amikor összetalálkozott a Bhima – folyó partján az ott lakó Pundalikkal, aki az Alandi nevű városkában lakó, idősödő apjáról akart gondoskodni, ám imáira nem jött válasz Krisnától. Krisna ragyogó isteni fénye azonban meggyőzte Pundalikot, aki ezután egy téglát hajított az istenség felé, annak válla felett, hogy a folyó áztatta nedves föld helyett arra állhasson rá. Krisnát ez a cselekedet olyannyira meghatotta, hogy felhagyott Radha keresésével, és Rukminit, feleségét újra magához vette. A pár azóta is ott áll a téglán, templomi szoborként. Ezután nevezték el Krisnának ezt a megjelenési formáját Vitobának. Pundalik pedig egész életét szülei ápolásával töltötte. Az ő Alandiból Pándharpurba történő utazása lett végül a zarándoklat alapja. A 13. századtól sok szent ember tette meg a zarándoklatot a szoborhoz, az ő útvonalaik hozzáadódtak az eredetihez, ezért ma már számos vonala és állomása van az útnak. A zarándokokat buszok szállítják, de körülbelül tízezren gyalog tezsik meg az utat. Különböző csoportokat képezve járják az emberek az utakat, és mindegyik csoport magával viszi valamelyik korai szent lábának ezüst másolatát. Így emlékeznek az általuk évszázadokkal ezelőtt megtett zarándokutakra. Vitoba templomához érkezvén mindenki türelmesen várja a sorát, amikor megpillanthatja és megérintheti a szobrot, magukba fogadva ezzel az isteni erőt. A zarándoklat után a csoportok egy része a zarándoklat második, kisebbik részét is teljesíti, Alandiba.

A szent lingam

A hinduk egyik legfontosabb istenének, Sivának számtalan megjelenési formáját imádják. Ezek közül a legelterjedtebb és legismertebb a fallikus lingam ábrázolás. A Tarekeszvárban, Nyugat-Bengáliában található lingam pedig azért különösen szent, mert magától tört a felszínre, és nem emberi kéz alkotta. A legenda szerint a mai város helyét egykor erdő borította. Bharamalla, a tehénpásztor tehene mindig rengeteg mennyiségű tejet adott, de egyszer csak elapadt. Kiderítette, hogy a tehén a tejét egy földből kiálló, lekerekített kőre folyatta. Szent kőnek tartván, elkezdték azt kiásni a földből, de 12 napon át nem jutottak a végére. Ekkor Siva megjelent a pásztor álmában, és elmondta, hogy az az ő fallikus köve, amit tiszteljenek, így épült köré templom, majd város. A szentély lingamja a hagyomány szerint föld alatti hosszúságával India legszentebb folyóparti városának, Benáresznek Siva templomához kapcsolódik. A legbátrabb hívők gyalog teszik meg a Gangesz partjától Tarekeszvárba vezető 48 km-es utat, s hozzák magukkal a Gangesz vizét. A hindukat elsősorban – Siva tarekeszvári nevén említve – gyógyító ereje vonzza, de testileg is jelen van a templomban: a lingam köré ételeket, dohányt, marihuánával tömött pipákat, papucsokat, takarókat, fürdőolajokat, tejet, vizet helyeznek adományként a papok. Zarándokok ezrei fizetnek minden nap azért, hogy a Sivának felajánlott áldozati ételekből, vagy a papok által vezetett szertartásban részesülhessenek. Érkeznek ide egész Bengáliából zarándokok, elsősorban a fő Siva ünnepségre, február és március között. Főként az egészség reményében, ám ha mégsem azért, akkor is érdemeket vívnak ki zarándoklatukkal, és megtisztulva, lelkileg, szellemileg felfrissülve térhetnek haza.