A halálközeli élmények a pszi-kutató szerint

Hogy miért lehet az elmúlást dicsérni? Mert a legnagyobb tanító és beavató mester lehet a káprázatok világában, s ha megértjük az igazi üzenetét, megérthetjük azt is, hogy aki a haláltól retteg, az életet nem tudja elfogadni.

Korunk meghatározó vallása – ha úgy teszik hitrendszere – a materializmus. Az anyag megfellebezhetetlennek tűnő elsődleges valóságát ugyanis nemcsak generációk óta tanítják nekünk, de lépten-nyomon ezt tapintjuk, ezekbe a sokszor igencsak kemény szegletekbe ütközünk. Megszületünk, öntudatra ébredünk, aztán mint eddig mindenkinek a múltban, egyszer csak nekünk is meg kell halnunk, meg kell semmisülnünk. Tisztelet a kevés kivételnek, de amikor ez a pillanat elérkezik, a túlvilágról alkotott ábrándos filozófiáink többnyire léggömbként pattannak szét.

Tudatunk nem akar megszűnni, a megszűnést elképzelni sem akarja. Mások halála, ami eddig csak saját élő tudatunk egyik élménye volt, ilyenkor a kioltódás rettenetének személyes élményeként válik valósággá. A végleges elvesztés fájdalma persze szeretteink eltávozásakor is nehezen enyhülő kínt jelent, a halál két arca –mások és saját halálunk- mégis különbözik. Ami közös bennük az talán a visszavonhatatlanság kétségbeejtő érzete.

Ha pedig belegondolunk, a halálhoz hasonló visszavonhatatlansággal múlik el minden pillanat. Ugyan a változtatás lehetősége létünk egyik nagy kegyelme, éppen ez az, amit mintha a végtelenségig halogathatónak hinnénk. Időben gondolkodunk, ami az emberi tudatosság áldása és átka is egyidőben. Ez különböztet meg többek között az állatoktól, akik az örök jelenben élnek, akik számára nincs jövő és nincs halál.

Talán furcsa, hogy a halál a testetlen jövővel lehetne azonos, mégis látni kell, hogy ez a fogalom megragadhatatlan, mintegy nem létezik. Egy ókori görög bölcs minderről így tűnődött: „- Miért félnék én a haláltól, hiszen ahol én vagyok, ott nincs halál, s ahol a halál van, ott nem vagyok én”. Ez a materialista belenyugvást sejtető bölcselet, végső soron bármely spirituális-vallásos felfogásban is megállja a helyét, hiszen ha valami tovább él belőlünk, az nyilván nem lehet halott.

Átélték a halált

Mondhatnánk, ha így van, semmit sem veszthetünk. Veszteni mégis lehet, elveszthetjük – ahogy oly gyakran szoktuk is – a boldog pillanatokat. Nem hunyhatunk szemet azoknak az embereknek az üzenete felett, akik már eljutottak a küszöbig, akik megélték a halál közelségének élményét. A korábban leírtaknak mondana ellent, ha halottnak neveznénk őket, hiszen ahogy ők maguk is elmondják, abban a különös tudatállapotban ahol ők jártak, élőbbnek érezték magukat, mint valaha. A többnyire klinikai halálban – vagyis a biológiai életfunkciók időleges szünetelésében – fellépő tapasztalások ugyanis alapvetően változtatják meg az azt átélők viszonyát a halálhoz… Nemcsak a tudat kioltódása válik kétségessé, de az élet, a mindennapok lényeges szempontjai is átértékelődnek.. Nem az örökkévalóság, hanem a jelen válik igazán fontossá, abban is a boldog, egymásra figyelő pillanatok.

Mi is történik ezekkel az emberekkel, mi az, ami évtizedek beidegződéseit képes egy-két perc alatt semmissé tenni? Az első rádöbbenést a test elhagyásának élménye jelenti. Egy olyan dolog szakad szét ilyenkor, ami minden eddigi tapasztalatunk szerint elképzelhetetlen: a testünkről egyszerre csak kiderül, hogy „az”, nem mi vagyunk. Ez óriási megdöbbenéssel párosul, hiszen jelentése az, hogy a tudat léte nem kötődik feltétlenül múlékony biológiai folyamatainkhoz. A testetlen tudat világosan észlel, tapasztal, sőt olyan –máskor szinte egyáltalán nem tudatosodó- képességekkel is rendelkezik, mint például a környezetben lévők gondolatainak észlelése. Mindezeket a klinikai halált megéltek számtalan esete bizonyítja.

Egyszerre a minden

A testelhagyásnál is nehezebben leírható, ám talán még annál is meghatározóbb élmény a megélt élet egyidejű áttekintése. Ezt a különös tudati síkot, az idő olyan megváltozott észlelete jellemzi, amelyben összes létpillanatunk egyszerre válik láthatóvá, mi több ebben a látomásban tetteink következményeit is észleljük, akár az azt átélők szemével látva, láttatva. Láttatva is, mert ezek az élmények nem magányosak.

A beszámolók szerint ugyanis a megszemélyesült szeretet fényében válnak érthetővé cselekedeteink, egy olyan Fényben, ahol nincsen bűn, bűnhődés és halál, csupán a fel nem ébredt gyermeki szellem tanulási stációi láthatók, értékelhetők egy nagyobb összefüggésrendszer szempontjai szerint. Életünk a földről, szemmagasságból tekintve, pusztában bolyongó fáklyaláng, elhalványul benne múlt és jövő, betűkre és szavakra emlékszünk benne és nem látunk rá fényünk által rajzolt hosszabb mondatokra. Ennek a megrendítően szép élménynek és tapasztalásnak a titkát keressük az írás következő részében.

Paulinyi Tamás író, pszi-kutató www.szintezis.info.hu