Az idő relativitásának rejtélye

Egyszerű logikával tekintve az idő a múltból a jövő felé „telik”, így csak a jelen létezik. Bár a jelennek a ponthoz hasonlóan nincs kiterjedése, mégis az egyetlen valóságnak tűnik. Mi hát az idő? Lehet hogy csak a tudatunk teremti?

A múltból a jövő felé

Az idő rejtély, s ez a rejtelmesség az emberi megismerés előrehaladtával csak fokozódni látszik. Életünket meghatározó tapasztalati világszemléletünkben időfelfogásunk – csakúgy, mint a térről alkotott képzetünk – leginkább a newtoni axiómákhoz igazodik. Az idő eszerint abszolút módon és egyenletesen, semmitől sem befolyásolhatóan telik a múltból a jövő felé, nem gyorsul, nem lassul, egyszerre ketyegnek a képzeletbeli órák az Univerzum minden pontján.

1 év az űrben, évszázadok a Földön

Bár ez a felfogás a hétköznapi életben és a fizika legtöbb területén megfelelő, jó száz éve tisztában vagyunk azzal, hogy ez valójában nem így igaz. Albert Einstein speciális és általános relativitáselméletéből tudjuk, hogy az idő –mint ahogy a tér is – pl. nagyon nagy sebességek esetében merőben másképp viselkedik. Egy közel fénysebességgel haladó űrhajóban töltött évek alatt földi évszázadok, évezredek telnek el, és a különböző sebességű vonatkoztatási rendszerekben pedig az egyidejűség is értelmét veszti.
Noha a relativitáselmélet igaz, életünk eseményeinek tükrében merőben elméleti is. Mindennél jóval döbbenetesebbnek és jelentősebbnek tekinthető a parapszichológia tudományának az a felismerése, ami szerint tudatunk bizonyos működései szintén kitörnek a megszokott időkorlátok közül. Egyrészről – kísérleti szinten is igazolhatóan – képesek vagyunk információkat szerezni régmúltból és jövőből, másrészt hatni is tudunk már megtörtént, valamint még meg nem történt eseményekre. Mielőtt azonban rátérnék ezeknek a felfoghatatlan képességeknek a bővebb bemutatására, nézzük meg, vajon hogyan is alakulhatott ki az ember időészlelete.

Mennyinek érzékeljük?

Bármilyen furcsa, időészleletünk is nagy részben tanult és kultúrafüggő. Az emberré válás és civilizálódás fokozatai összevethetők a gyermekkori tudatosodás lépcsőfokaival, ami így saját emlékeink és például a gyermeklélektan alapján is vizsgálható. A csecsemőkorban, – csakúgy, mint vélhetően az állatok nagy részénél – a jelenben élés tudatállapota lehet jellemző, a már beszélni tudó gyerekeknél is még gyakran nehézséget jelent a tegnap, a ma, illetve a holnap fogalmának korrekt tisztázása. Újabb érdekességet jelent – főképp a racionális időképtől kevésbé befolyásolt gyermekeknél – a szubjektív időérzet nagyfokú differenciáltsága, amikor is unalmas és monoton állapotokban az időészlelet lelassulni, izgalmas események között pedig felgyorsulni látszik.

Idősíkok találkozása

Van azonban egy ezeknél is lényegesebb különbség az ősi kultúrák és a gyermekek időszemlélete, illetve a mai civilizált, felnőtt emberek általános időképe között. Az előbbiek ugyanis nagy részben tartalmaznak olyan „misztikus” elemeket, amelyek vélhetően a racionálisan még kevéssé legátolt paranormális megérzésekből – álmokból, előérzetekből – származnak. Bizonyos „primitív” törzsek még ma is másképp látják az idő folyását, elég ha itt például az ausztrál bennszülöttek álomidő fogalmára gondolunk. Az események ábrázolása is nagyban tükrözi az adott felfogást, így nem véletlenül találkozunk a barlangrajzok vadászjeleneteiben és a gyermekrajzokban egyaránt azzal a megjelenítési móddal, ahol az esemény időben különálló, lényeges cselekményei egyetlen képben szerepelnek egyfajta sűrített ábrázolását adva a történetnek.
Az a felfogás, ami a térbeliséget és az időbeliséget a jelentés tudati szerepének rendeli alá, tulajdonképpen még a gótikus festészetben is jelen volt, egy időben ábrázolva különböző időpillanatokat. A reneszánsz óta megszokott perspektivikus és csak egy időpillanatot ábrázoló művészi megjelenítés, már a mai idő és tér konstanciát (állandósító felfogást) tükrözi, ami bár fizikailag korrektebb, kevesebb teret enged a tudatban tükröződő szubjektív valóságképek kifejezésének.
Az időképünk tehát az emberiség „felnőttesedésével” kissé megfagyott és áthághatatlannak tűnő keretek közé szorult. A mai kor említett új ismeretei – az idevágó lényeget tekintve – mégis, mintha az ősi idők valóságát elevenítenék fel. Erről, vagyis a tudományos parapszichológia idővel kapcsolatos megfigyeléseiről, az írás második részében olvashatunk.

Paulinyi Tamás író, pszi kutató www.szintezis.info.hu