„A telepátia általános emberi képesség”

Bár, az ezerkilencszázhatvanas évek végén tudományos „polgárjogot” nyert Parapsychological Association már milliós nagyságrendű adathalmazzal rendelkezett a telepátiakísérletek terén, a tudományos közvélemény, még mindig távol tartja magát ezek elfogadásától, csakúgy ahogy a laikus közönség jelentős része is fenntartással kezeli a gondolatátvitel lehetőségét.

A helyzet reális áttekintéséhez nézzük meg most közelebbről, mit tudhatunk biztosan a telepátiáról, illetve, hogy kik és milyen eredményességgel végeztek kísérleteket ezen a területen.

Az a meggyőződés, hogy az emberek egymás gondolatait az ismert érzékszervek közreműködése nélkül is képesek érzékelni, nagyjából az emberiséggel egyidős. Ennek első tudományos igényű megfigyelései azonban csak a XIX. század második felében kezdődtek, amikor az úgynevezett médiumi jelenségeket már tudósok is vizsgálták. A spiritiszta feltevések szerint ugyanis, bizonyos emberek képesek a túlvilágról közvetíteni, vagyis a „holt lelkekkel” kapcsolatot létesíteni. Miután a médiumok sok esetben valóban olyan információkat közöltek az elhunytak hozzátartozóival, amelyekről nem lehetett tudomásuk, a tudósok azt vetették fel, hogy a médium a hozzátartozók gondolataiban „olvasva” jut ezekhez.

Ez az elképzelés vezetett ahhoz, hogy a XX. század elején a kutatók nagy része már az élő emberek közötti telepatikus kapcsolatok vizsgálatára helyezte a hangsúlyt, ami a mai pszi-kutatásoknak is a legjelentősebb és legsikeresebb területét jelenti. Bár például 1920-ban már Rene Warcollier is vezetett sikeres csoportos telepátiakísérleteket Franciaország és az Egyesült Államok között, az igazán jól dokumentált kutatómunka kezdete J. B. Rhine nevéhez köthető, aki az amerikai Duke egyetemen 1927-től kezdve, több mint harminc éven át foglalkozott a jelenség vizsgálatával. Rhine szigorú és következetes kísérletei bebizonyították, hogy a gondolatátvitel – az úgynevezett távérzékeléssel és a jövőérzékeléssel egyetemben – általános emberi képességnek tekinthető, és az előzőekkel egyetemben az érzékszerven túli észlelések (ESP) kategóriájába sorolható.

Rhine a kísérletekben öt különféle ábrával ellátott kártyát (Zener kártya) használt, amelyeket véletlenszerű sorrendben a telepatikus adó szemlélt, ezt a sorrendet kellett a vevőnek megéreznie. A statisztikailag könnyen értékelhető kísérletek azonban hamar unalmassá váltak, ezért Rhine követői már a hatvanas években ennél újszerűbb, izgalmasabb technikákat alkalmaztak. A telepátia egyik leghíresebb kutatója, az amerikai Charles Honorton is ezt, vagyis a szabadválaszos kísérlettípust alkalmazta, vagyis azt, hogy a vevőnek egy számára ismeretlen, az adó által nézett fotóról (vagy filmrészletről) kellett benyomásokat közölnie, majd az adott képet további kontrollképek közül kellett kiválasztania. Honorton ezt az úgynevezett Ganzfeld módszerrel egészítette ki, amelyben a telepatikus információk észleletét, a vevő számára teremtett monoton ingerkörnyezett segítette (tompa vörös fény, illetve egyenletes sustorgó zaj).

Telepátiakísérleteket mások is végeztek módosult tudatállapotokban, a szovjet Lev Vasziljev és a cseh Milan Ryzl ehhez a hipnózis eszközét, az amerikaik között pedig Montague Ullmann és Stanley Krippner az álom állapotát hívta segítségül. Amerikában az ESP kutatásokat a katonai alkalmazhatóság tekintetében is vizsgálták, ennek egyik vezetője a hetvenes évektől, a mindmáig dolgozó és a jelenleg talán legsikeresebb telepátiakutató, Edwin Charles May volt. Hazánkban tudományos szintű telepátiakutatásokat a hetvenes évektől Vassy Zoltán pszichofizikus végez, illetve 1994-től a legaktívabb telepátia és ESP kísérletek a SZINTÉZIS Szabadegyetem PSZI Laborjában, Paulinyi Tamás pszi-kutató vezetésével zajlanak.

Összegezve, a telepátiakutatások eredményeit, elmondhatjuk, hogy bár fizikai hátterük ismeretlen, létezésük egyértelműen bizonyított, így a vizsgálatok elsősorban a jelenség környezeti és pszichés feltételeire koncentrálódnak.

Paulinyi Tamás író, pszi-kutató

www.szintezis.info.hu