A lidérces kapu: II. rész – Az idegen

Mariska hiába mondta, hogy maradjanak már, nem kérő a Jani, még hogy kérő, micsoda hülyeség, nem úgy hívják ezt ma már, meg hogy ki a fene akarna tizenhat évesen férjhez menni, egyszerűen csak átjön beszélgetni, mert hol beszélgethetnének, ha nem itthon, nincs ebben a rohadt faluban semmi, csak a szaros kocsma, oda már hadd ne menjenek mégse. (Csattant is akkora pofon a Mariska arcán, hogy még az öreg Maris is megbánta, de ott helyben megesküdött, hogy az ő unokája ilyen szavakat nem vesz többé a szájára, mert maga tépi ki a nyelvét itt, ezzel a két kezével.) Aztán felöltöztették a Mariskát szép fehér hímzett blúzba, sötét szoknyába, ahogy azt az udvarló fogadásához illik, Mariska meg tűrte, tűz égette arcát, öklében meg úgy szorongatta a benne rekedt dühöt, hogy belefehéredett az ujja. Eljött a perc, hogy végre csengettek. Mariska mehetett kaput nyitni. Vastag vállkendőt dobtak rá, meg ne hűljön, míg kiszalad, mert csípős volt ám az idő, jóval a nulla alatt mutatta a hőmérő. A két öregasszony eligazgatta a főkötőjét, és szépen felálltak egymás mellett a konyhában, úgy várták a vőlegény-jelöltet. De az nem jött be. Már percek tűntek el, csak nem jött be. Már óráknak látszottak a percek, csak nem jött be. Ekkor az öreg Maris felvakkantott: – Mi a búbánatot csinálnak ezek a kapuban, hát már oszt megnézem. És fogta a nagykendőt ő is, és kiment. Azt látja, hogy a Mariska belülről, a Jani gyerek meg kívülről feszegeti, lökögeti a kaput, de az nem nyílik sehogy se. Rihegnek-röhögnek a nyeglék, de a kaput kinyitni a Jóistennek se tudják. Nekilódult az öreg Maris, káromkodott is a bajsza alatt rendesen, és ahogy lódult, az indulat olyat lökött rajta, hogy faron csúszott sokszoknyájában egészen a kapuig. Ezen aztán még jobban kellett vinnyogni a fiataloknak, szájukra tapasztott kézzel, hogy még a könnyük is kicsordult. – Rossz jel ez, bizony rossz jel – dünnyögte az öreg Maris, és vagy ötször keresztet vetett. Máris ferde szemmel nézett az eddig úgy respektált fiatalemberre. No, de ha már úgyis kicsúszott idáig, ő is megpróbálta kinyitni a kaput. Nem ment, mert befagyott. Olyan jégpáncél éktelenkedett a pántjain, hogy csákánnyal is nehéz lett volna lefejteni. Az öreg Maris végignézett az üvegbe zárt vasrózsákon, és nem hitt a szemének. Csak csóválta a fejét, hogy ilyet ő még nem látott, pedig megélt már néhány telet, itt süllyedjen el, ha nem igaz. És hogy, bizony mondja, nagyon rosszat jelent ez, de milyen rosszat. A Jani gyerek rántott még két hiábavalót a kilincsen, aztán szépen feltámasztotta a jobb lábát két pánt közé, és már lódult is, hogy fölül átlépjen a kis vasszuronyok fölött. Csak nem jelent egy rozoga vaskapu akadályt egy ilyen sportos srácnak. Ekkor az öreg Maris úgy rámordult, hogy majd hanyatt esett. – Mit képzelsz te semmirekellő! Hogy merészelsz bemászni a kapun egy tisztességes házba, ahol három tisztességes fehérnép lakik, hogy a rák egye ki a beledet! Takarodsz el tüstént, lábad ne érje a földet, mert fölrúglak! Úgy meglepődött a Jani gyerek a fogadtatáson, hogy nem tudta, sírjon-e vagy röhögjön. Azért szépen lemászott a kapuról, és elsomfordált.Hát így történt, hogy Mariskának majdnem vendége, sőt, kérője lett. Az öreg Maris napokig nem szólt, el volt foglalva, hogy miként kell értelmezni a történteket. Vajon a régi átok miatt nem térhetett be a fiú, és a boldogságot akadályozta meg a jégbe zárt kapu, vagy éppen fordítva, a Jóisten fagyasztotta be, hogy megóvja Mariskát a rossz házasságtól. Végül annyiban maradt magával, hogy a Jóisten keze van a dologban. Tán jobb is így, hogy nem ez a nyegle tejfeles ül bele a családi vagyonba. (Ami egyébként a kétszobás, roggyant házat, a poros udvart, meg a hegyoldali kis málnást jelentette. Értéket legfeljebb a vaskapu képviselt, az is csak kilóban számolva.) Két év is eltelt. Nem kínált nagyobb látványt a kapu, mint a száz meg száz kutyatejet az árok szélén. Ez is jobb, mint a semmi, biggyesztette száját Mariska, és kis festékdarabkákat kapargált le körmével egy rozsdás indáról. Ekkor lassított le a nagy fehér autó a házuk előtt. Megállt. Magas, fekete hajú férfi szállt ki belőle.  Mariska visszafojtotta a levegőt, úgy figyelt. A férfi körbement, végignézte a kerekeket. A jobb hátsónál megtorpant, bökdöste egy kicsit, aztán legyintett. Homlokát törölgette, és felgyűrte az inge ujját. Nagyon forró nyár volt, rezgett a levegő az aszfalt felett. A férfi kinyitotta a csomagtartót, és szerszámokat vett elő. Közben meg egyre csak fújtatott, törölgette az arcát, homlokát. Mariska látta, ahogy vasszerkentyűt emel ki a csomagtartóból, az autó alá teszi, aztán a lábával egyenletesen taposva, ahogy a gumimatrac pumpáját szokták a strandon, szépen felemeli a járgányt. Amikor a férfi befejezte a műveletet, és felegyenesedett, észrevette Mariskát. Rámosolygott. – Kezicsókolom – köszöntötte. Mariska elpirult. Még sose köszöntek neki kezicsókolommal. Zavarában megpróbált elbújni két vaskacskaringó mögé, de hiszen amennyire jó kilátást hagyott a kapu, a belátást is épp ugyanannyira engedte. Nem mozdult. Az esze szerint beszaladt volna a házba, úgy nevelték az öregebb Marisok, hogy nem szabad szóba állni idegen férfiakkal, de hát, mit tehetett, ha egyszer a lába földbe gyökerezett, a zöldre mázolt rózsaszárak meg úgy kanyarogtak a csuklója körül, mint a vasbilincsek. A férfi megint mosolygott, aztán folytatta a szerelést. Nagy gumikereket szedett elő az autóból, és miután a régit lecsavarozta, azt felcsavarozta. Aztán szépen komótosan leengedte a levegőből az autó hátulját. A szerszámokat elcsomagolta és az autóba tette, és puff, lecsapta a csomagtartót. Mariskának összerándult a gyomra. Mindjárt elmegy, gondolta. Belepirult a felismerésbe. De a férfi nem ment el. Egyenesen Mariska felé tartott. A kapuban szépen megállt, és illedelmesen bemutatkozott: – Kovács Péter. Kisasszonynak szólította Mariskát, és engedélyt kért, hogy bemenjen, és megmossa a kezét. Mariska azt rebegte, hogy nincs itthon senki, és ilyenkor ő nem nyithatja ki a kaput, mert megtiltották az anyjáék. De olyan halkan motyogta, hogy a férfi csak még jobban mosolygott, közelebb dugta a fülét egy vasrózsához, és azt kérdezte: – Tessék? Nem hallottam. Erre Mariska szépen kinyitotta a kaput. Folytatjuk!