A ló mágikus ereje

A különböző ásatásokból előkerült alkotásokon a magyar lovas szinte teljesen egybeolvadt a lovával, úgy ábrázolták, akár a kentaurt, tegezzel a vállán, nyíllal a kezében. Kísértetiesen olyan ez a képi szimbólum, mint a Nyilas csillagjegy jelképe. Talán ez is hozzájárult, hogy az ókori babiloniak, az asztrológiai tanok megalapozói, kidolgozói évezredekkel ezelőtt a Nyilas csillagkép szülöttei közé sorolták a magyar népet. Mondáinkból, népmeséinkből kitűnik, milyen varázslatos erővel ruházták fel a lovakat.

Mesebeli erő, mágikus tulajdonságok

A paripa eredetileg a táltos ló neve volt. A magyar népmesékben a fehér ló teje adja a mesebeli erőt a főhősnek, ahogy a lovaglás a gyógyulni vágyóknak. A fehér táltos tanítja, vezeti, segíti a mondák hőseit. Segítségével legyőzhetők a negatív hatások. A monda szerint Szvatopluknak, a térség urának is fehér lovat ajánlottak a honfoglaló vezérek. Az „országot egy lóért” mondás sokkal többet, sokkal mélyebb szimbolikát rejt, mint amit a mai utódok kiéreznek belőle. Hiszen egy táltost adtak, a védelmezőjüket, segítőjüket, „őrangyalukat”. Cserébe vizet és földet kértek.  A fehér ló nemcsak a magyar mondák központi alakja. Földi totemjele volt a Szíriusz csillagkultusznak is (a fehér ló az égi tudás szimbóluma). Tehát Szvatopluk is tudta: nem csinált rossz üzletet. A földért és a vízért megszerezhette az égiek támogatását. Őseink hittek abban, hogy a lovak segítenek a túlvilágon, ezért amikor a lovas meghalt, mellé temették a lovát is, ugyanis a ló asztrális testén keresztül a lovas olyan segítséget kaphat a lovak csoportszellemétől, ami eljuttatja egészen a Napig. (Nemcsak a magyaroknál, hanem a görögöknél, rómaiaknál és más népeknél is felbukkan a kép, amint a Napot ló vagy lovak húzzák az égen.) Mit mond a Biblia és történelem? Az ősmagyarok évente egyszer fehér ló áldozatot mutattak be, s az áldozati ló által próbálták megszerezni a Nap-áldást. A Bibliában János a Jelenések könyvében azt írja: a világvégén Jézus fehér lovon jön vissza a népéhez. Az elmúlt századokban az uralkodók a világ minden táján többnyire fehér lovon jelentek meg a nép előtt. Az egykori tengerésztiszt, Horthy Miklós is feltehetően azért  vonult be Budapestre fehér lovon, mert ezzel akarta jelezni uralkodói mivoltát. A 20. században a ló tehát éppúgy szimbólum lett, mint az időszámítás kezdetén. A történelem előtti korokban inkább csak csodálták ezt a sebesen száguldó élőlényt, magasztalták kecsességét és magát a létezését. Erről tanúskodik az 1990-ben felfedezett híres chauvet-i barlangrajz is. A lóáldozatok, a lóvérben való fürdés igen elterjedt volt a földön a Kaukázus rézkori népeitől az írországi keltákig. A legtöbb kultúra őrzi a lóimádat valamilyen elemeit, amuletteken, díszítőelemeken. Ott vannak a mítoszokban is: a Bhagavad-gítában Visnu egyik inkarnációja, Krisna két fehér ló által húzott kocsit hajt, Ódin germán istennek pedig nyolclábú lova volt.

A történelem folyamán a harcosok élete ló nélkül elképzelhetetlen volt. Egymás társai voltak, akármerre is vetődtek a világban. A legismertebb az ókori uralkodó, Nagy Sándor esete, aki tizenkét éves korában megszelídítette Bukephalosz nevű lovát, az akhaltekini csődört. Olyan szoros barátság alakult ki kettejük között, hogy gazdáját az egész világon át elkísérte, együtt harcoltak, győztes csatákat vívtak, új földrészt hódítottak meg. Alexandrosz lova is jelentős szerepet kapott az ókor legnagyobb birodalmának létrehozásában. Bukephalosz leszármazottait pedig sok száz éven keresztül számon tartották, és Bukephala néven várost is elneveztek róla.  Egykor hatalmi szimbólum volt, hogy egy ember hány lóval rendelkezett. Napjainkban a lovaglás szimbolikus értéke megváltozott. Létezik egy mondás: „Az ember lóvá tesz, de a ló emberré.” Ennek igazságát az érti igazán, aki valaha ült már lóháton. Mert a lovaglás nem – csak sport vagy közlekedés, hanem az önmegismerés egyik formája. Hiszen a lovasnak össze kell hangolnia a mozgását a lóéval, folyamatosan figyelnie kell az állatra, annak hangulatára, rezdüléseire, miközben elengedhetetlenül koncentrálni kénytelen saját magára. Bíznia kell a lóban, és magabiztosnak kell lennie, hogy az állat is érezze a lelki tartást, mely az emberből kisugárzik. A lovasnak meg kell tanulnia kommunikálni azzal az állattal, amely megengedi, hogy a hátára üljön. A lovak tökéletesen tisztában vannak vele, hogy milyen ember ül a hátukra, és a jó lovas is rá tud érezni, hogy lovának éppen milyen a kedve. Így együtt, egymásra figyelve jöhet létre az az élmény, amely kizökkent a hétköznapokból, a civilizációs nyüzsgésből, és lehetővé teszi, hogy a lovas közelebb kerüljön a természethez, ahonnan maga is jött, és önmagához. Egyre többen ismerik fel és használják ki, hogy a lovak gyógyítanak is, annak az összpontosításnak a megkövetelésével, amihez hasonlót világszerte gyakoroltatnak a meditációs módszerek. Lovagláskor az ember háttérbe szorítja az énjét, és együttműködik az állattal. A lóval való kapcsolat, a lovakkal történő kommunikálás az emberek közötti információcseréhez hasonlóan jelek és hangok sorozatára épül. Az ember beszédétől eltérően azonban a lovak kommunikációs rendszere univerzális, minden kultúrában egyforma, és nem változik.

A lovak legfőbb kommunikációs jelrendszere a mindenki számára érthető testbeszéd – sorolja Sipos Anikó, a hazánk nyugati szegletében, Harkán található Kurszán Kende Lovastanya vezetőhelyettese. – Rengeteg dolgot elmondanak azzal, ahogy a fülüket, fejüket, nyakukat vagy a farkukat tartják, ahogy állnak, vagy ahogy például megindulnak egy irányba, akár egy egész ménes egyszerre. Használnak hangokat is, de kommunikációjuk a gesztusokra, rezdülésekre épül. A lovak kommunikációs jeleit részleteiben leginkább saját tapasztalatok, megfigyelések alapján lehet megtanulni. Csak elméletben ezt nem lehet semmilyen könyvből megtanulni, de persze mindenképp hasznos segítség, ha a lovas tisztában van a lóetológiával. A legjobb, ha több ló közötti kommunikációt figyeljük, hosszabb ideig, több alkalommal, többféle szituációban, más-más napszakban. A lovak alapvetően rendkívül kíváncsiak és szociálisak. Nagyfokú kíváncsiságuk óvatossággal, esetenként félénkséggel társul. A néhány hónapos kiscsikó például – mivel még nem volt negatív élménye az emberrel – rövid időn belül odajön hozzánk és elkezdi szagolgatni, esetleg nyalogatni, harapdálni a kinyújtott kezünket, ha mozdulatlanul állunk, és kerüljük vele a szemkontaktust. Kíváncsiságukat kihasználva, türelemmel és kitartással rendkívül jó kapcsolatba kerülhet az ember a lóval. De a türelmen van a hangsúly. A megfélemlítés nagyon rossz módszer, mert a megfélemlített ló nem tud jól teljesíteni, és akár sérülés lehet a vége. A félelem ugyanis agresszióba fordul, és a fél tonna izom ereje soha nem vethető össze az emberi izomerővel? Ám ha a bizalmát sikerül megnyerni, akkor a végén a ló az embert a rangsorban maga fölé helyezi. Ez a titka a meglehetősen ritka és értékes, „egymásért tűzön-vízen át” kapcsolatoknak. Ez a barátság sajnos ritkán alakul ki. Inkább csak a ló rendkívüli toleranciájának és türelmének köszönhető, hogy megengedi: bárki felüljön a hátára. Mert nem szabad elfelejteni: a ló olyan állat, amely a háziasítás során sem veszítette el a hatalmát.