Rontás okozta rejtélyes betegség – Kréta szigetén

Állandó fejfájás gyötörte. Lassan az életereje is elhagyta. A férj, aki ebben a pár száz lakosú hegyi falucskában született és nőtt föl, látva egyre romló állapotát,  ölbekapta, és szinte repült vele át a falun egy feketekendős fogatlan nénikéhez.

Akit szemmel vertek

– Könyörgött a hangja, még a testtartása is – mesélte a leány. – Az öregasszony bámult maga elé, mint aki oda sem figyel, majd kántálni kezdett. Éreztem, ahogy visszatér belém az élet. Megszabadultam előbb  kínzó a fejfájástól, majd a sár-nehézséggel lehúzó fáradtságtól. A férj, aki mintha csak a világ legtermészetesebb dolgát közölné, elmagyarázta, hogy rontást tettek rá. Így akarták elüldözni a falúból. Kevés a házasulandó legény, kellenek  az itteni lányoknak. – Jaja – mesélte tovább élményeit a már krétaiak közé számító asszonyka -, így hívták a segítséget nyújtó az idős asszonyt. Csak egy a számtalan füves-, javasasszonyból, aki ismeri anyjától, annak is az öreganyjától a vajákolás tudományát. Képes akár olyan kórt is előidézni, amelyről soha senki sem mondaná meg, hogy a rontás okozta, mint ahogy a gyógyításban is elér megmagyarázhatatlan, csodának tűnő eredményeket. Mifelénk a vének és a szigorú hagyományok uralják a falut. Ma már békén hagynak – folytatta a fura mesét -, tudják: Jaja védelme alatt állok. A férjem az unokaöccse.

Velünk élő ősi tudás

Hittem is, nem is az egészet, és akkor Marianne elvitt a falujába. Ahogy távolodtunk a tengerparttól, egyre följebb érve a kopár, csupa kő hegyek közé, úgy távolodtunk a huszadik század elektronikával, informatikával színezett világától. Itt a fényt a nap adja, a jeges szelek ellen ott a kőből rakott ház. A gyér füveken gyarapodó kecske és birka biztosítja az élelmet, a ruházathoz szükséges gyapjút. Kevésszavú, kemény, szikár emberek élnek idefönn. Bár csak néhány kilométer a halakban bővelkedő tenger, legtöbbjük még soha sem jutott le odáig. Jaja, úgy éreztem, számított ránk. Koccintottunk egy torkot maróan erős pálinkával. Nézett, nézett a sűrű fekete szemöldöke alól.  Nem tudtam, hogyan is kezdjem. Hirtelen megmerevedtek a tagjaim. Valami jeges félelem mászott belém, és képtelen voltam megmozdulni. Az öregasszony meg csak játszott a kezében lévő zsebkendővel. Majd fölvihogott, mint egy rajtakapott öreg madár? és én éreztem, ahogy visszatérnek a mozdulataim. Kicsit gonoszkodva felém rázta a zsebkendőjét. És Mariannéhoz fordulva pergő hangon magyarázott. – Na, már hiszel benne, hiszel neki, kérdezi?  – fordult felém a kísérőm.

A titok az öregekkel távozott

Most, hogy visszatértem erre az ősidőket a mával egybekötő szigetre, elhatároztam, megkeresem a falut, benne az ősöreg Jaját, és a hajdani idegenvezetőmet is. Hiába. Anthonisz és magyar felesége már nem él itt, mondták. – A fiatalabbak, ha tehetik, másutt keresik a pénzt, kevesebb munkával  – legyintett az egyik kerítésnél teregető asszony –  a fiai szintén a távoli Németországból küldik haza a támogatást. Mutogattam a hajdan Jajáról készült képet. Orsi, a ColoradoSol utazás szervezője görögül faggatózott, de nem ismert rá a képre. Ekkor tudtam meg, hogy a Jaja név olyan errefelé, mint nálunk az öreganyám megszólítás. Zárt zsaluk mögött vagy a kőfallal védett apró kertekben üldögélnek, és máig ők irányítják a fiaik, lányaik sorsát. – A kívülálló gonosznak vélné a szokásainkat – elmélkedett az öreg korcsmáros – holott csak a szigorú hagyomány és ők képesek megőrizni ezt a kopár vidéket. Ismerik a túlélés minden csínját-bínját. Tudják, kihez ki illik, kinek mi a dolga. Aki vét ez ellen, csak azt büntetik. – Ha jól értem – csodálkoztam rá az öregre – még ma is a falu vénei a törvény errefelé? És mi lesz a természetes fejlődéssel? Tán épp ezért menekülnek el a fiatalok? Bezárult. Mély barna tekintete elnézett mellettem. Kicsit úgy, mint aki rádöbben, ostobább vagyok, mint ahogy remélte. Több szót nem is tudtam kicsikarni tőle. Fizettünk. Kecskéi a kertben egy öreg Renault autón sziesztáztak. Talán megúsztuk a rontást – nevetett rám Orsi, és kézen fogva húzott, hagyjuk el a terepet.

A legendák máig élnek

Igenis létezik valamiféle mágia Krétán. Mondják is az ide újra és újra visszatérők. Erzsi vagy Andi – találkoztam velük – képtelenek elszakadni ennek a szigetnek és lakóinak varázslatosságától. – Tíz esztendeje – tudva és félve azokat az erőket, amelyeket a helyiek képesek mozgásba hozni -, évente tavasszal megérzem, ahogy hív a sziget – vallja be egyikük. – Igenis tudom, megéltem, hogy van telepátia, hogy az emberi erő képes magához vonzani. Ez már nem a félelmetes Zorba szigete, ahol büntetlenül gyilkolhatnak, ha valaki szabályt szeg – mondja. A boszorkák ma már sokkal inkább füvesasszonyok, akik segítenek. Gyógyítanak. Kicsit sorslátók is. Ők azok, akik a legendakeresők szemében hitelt adnak Krétának, amitől nem csak egy nyaralóhely a Földközi-tengeren. A szigetnek, ami a görög mitológia főistenének, Zeusznak búvóhelye volt, ahol a Minotauruszt, azaz a bikafejű félistent legyőzhette az ember. Ahol együtt élhet a mítosz és a legenda a tökéletes kényelmet nyújtó üdülőkombinátokkal.