A testelhagyást követő élmények még jobban megrendítik a valóságról, a térről és az időről alkotott fogalmainkat.
A spiritiszta szeánszon megszólaló médium lassan, töredezetten, üzeneteket továbbít a túlvilágról a jelenlevőknek. A túlvilágról, ahova a vallásos és okkult hagyományok szerint a holtak lelkei kerülnek. Az életbe visszahozott klinikai halottak beszámolói szerint a halál pillanatában kiszállunk, utazásra indulunk a testünkből. De hová? Hol van a Túlvilág valójában?
Ahogy az első részben olvashattuk, a túlvilági lét lehetőségét leginkább a halálközeli élményt megéltek tapasztalatai támasztják alá. Az első – és komolyan elgondolkodtató – élmények egyike az, hogy egyszerűen a testükön kívül találják magukat, kívülről szemlélve a körülöttük történteket. Ilyenkor gyakran számolnak be olyan rendkívüli eseményekről is – természetesen a felélesztésük után –, amikről igazán nem illene tudniuk, hiszen a materialista parapszichológia az érzékszerveken túli észleléseket is az élő agy működéséhez köti. Az, hogy egy műtőasztalon fekvő, gyakorlatilag halott test visszaigazolhatóan képes észlelni a kórház várójában folyó párbeszédeket, már az ismert paraképességekkel is csak meglehetősen áttételesen magyarázható.
A tudat – nevezzük most így – tehát mintha meglenne a test és az agy működése nélkül is. A testelhagyást követő élmények még jobban megrendítik a valóságról, a térről és az időről alkotott fogalmainkat. Az életfilm lepergése – a hasonlat egyébként helytelen, hiszen a tudat ilyenkor az egész életét egyszerre(!) éli meg – azt mutatja, hogy a hétköznapi időészlelésünk csak egy a lehetségesek közül. Amikor pedig a tudat továbbhalad az álomszerű elíziumi mezők felé, már végképp csődöt mondanak a térről alkotott fogalmaink is.
A túlvilág médiumi leírásainak összevetése az álmok mindennapos és mindnyájunk által tapasztalt élményeivel, azért is hasznos lehet, mert rávilágít egy alapvető viszonylagosságra a létezés törvényszerűségeit illetően. Ha valaki álmában repül, átváltozik, vagy egy pillantás alatt vált helyszíneket, annak senki sem firtatja a fizikai képtelenségeit, hiszen az álom sajátos tudatállapotában ezek az események természetesnek tekinthetők. Az éber – vagyis az általunk normálisnak tekintett – tudatállapotok élményeire más dolgok jellemzők, például a tér és az idő következetesen stabil tapasztalata.
Miután a tudat természetéről még a „normális” pszichológia is csak vajmi keveset tud, a megváltozott tudatállapotok különös valóságait nem kell feltétlenül másodlagosnak tekinteni. Az évezredes emberi bölcseletek és vallásfilozófiák szerint például éppen az általunk megszokott észlelés az, ami a valóság legcsekélyebb szeletét képes megvilágítani. A tudat nem feltétlenül, – sőt valószínűleg éppen nem – a mi tér idő fogalmainkban leírhatóan létezik. Sajátos képünk a világról egy speciális tudatállapot tapasztalataira épül, az azon kívül eső élményeinkre – például az álmainkra -, vagy csak hézagosan tudunk emlékezni, vagy a természetfeletti jelenségek gyanús és rejtélyes birodalmába soroljuk őket.
Érdekes és tanulságos felfigyelni azokra az analógiákra, amik a túlvilág vallási leírásaiból maradtak ránk. Az egyiptomi és tibeti halottas könyveket, mintha a mai halálközeli élmények kutatásai alapján írták volna, ugyanis igen csak hasonlóan jelenítik meg a tudat állomásait, a haldoklás folyamatában. Miután a klinikai halál vizsgálatának tanulságaival összevethető misztikus állítások már besorolhatóvá váltak a tudományos tények körébe, miért ne lennénk nagyobb bizalommal a tibeti létfilozófiáknak a túlélő tudattal kapcsolatos egyéb állításaival szemben?
A mai tudományos parapszichológia egyes létmodelljei egyébként igencsak misztikusnak mondhatók, hiszen – mint ahogy már említettem – a tudatot nem az ismert téridőben leírható jelenségként kezelik. Newtoni világképünket – mechanikus mozgástörvények a végtelen billiárdasztalon – kevésbé rengette meg Einstein relativitás elmélete – ahol a tér és idő már egymásba olvad -, mint ami a tudat és valóság mélyebb viszonyainak tudományos megismeréséből várható.
Nem könnyű persze egy végtelen álomvilág álmodóiként objektív törvényekre bukkanni a valóság végső kérdéseit illetően, azonban ha sikerül feloldani az előítéleteinket a lehetetlennel szemben, már nagy lépést tettünk. És hogy hol is van a túlvilág? Valószínűleg a kérdés annyira értelmes, mint álmaink színtereit kutatni az ismert téridőben. A kérdést visszafordítva megszokott világunk viszonylagosságát ismerhetjük fel, a tudatállapotok és a tapasztalás számtalan lehetőségeinek egyikeként. Életünk, létünk pillanatai az itt és most illúziójában, egyben a mindig és mindenhol paradox világában zajlanak.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató, www.szintezis.info.hu
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
