Amikor minden összeomlik egy pillanat alatt

Épp végeztem a késői reggelivel, és boldog tudatlanságban tettem-vettem a házban, ahová bő egy hónapja költöztünk be. Néhány hónapja nem volt állásom, mert megszűnt a lap, ahol addig dolgoztam. Dél körül járt az idő, amikor csengettek. Kimentem, két rendőr állt a kapuban. Az első gondolatom az volt, hogy biztosan lefényképezett egy telepített traffipax, és most jön a számonkérés. Ez persze bárgyú feltételezés volt, de hirtelen nem jutott eszembe más. Kaput nyitottam, kérdezték itt lakik-e H. Gy., aki 1977-es születésű. Mondom, igen. Még ekkor sem gondoltam semmi komolyra, sőt akkor sem, amikor beinvitáltam és hellyel kínáltam őket, mire azt mondták, inkább én üljek le. Csak a rendőri jelenléttől megszeppenve vártam, hogy előadják, miért is jöttek. De az arckifejezésük és a hanghordozásuk tudat alatt már megsúgta, hogy életem legszörnyűbb pillanata következik. És aztán kimondták. Hogy ma reggel 9-kor  a 6-os úton közlekedési balesetben életét veszítette. Hirtelen mintha légüres térbe kerültem volna, és mintha lelassult volna az idő. Csak arra voltam képes, hogy a bal kezemmel megtámasszam a fejem, és a levegőt kapkodva, üveges szemekkel bámuljak magam elé. Vártam, hogy kiderül, csak tévedés az egész, nem is vele történt a baleset, vagy ha mégis, akkor csupán megsérült és kórházba vitték. Utolsó reménysugárként megkérdeztem: „Biztos?” De a válasz nem hagyott semmi kétséget. Talán csak egy perc telt el, de nekem örökkévalóságnak tűnt. Kérdeztem, hogy mi történt, és hogyan? De őket csak értesíteni küldték, nem tudtak többet. Adtak egy számot, hogy hívjam fel, majd ott tájékoztatnak. Kérdezték, elvigyenek-e orvoshoz, vagy szükségem van-e valamire. Mondtam, nem, de vigyenek át a város másik felén lakó anyukámhoz, mert most képtelen lennék vezetni. Kint vártak az autóban, amíg cipőt húztam és magamhoz vettem a táskámat. Még mindig a sokk dolgozott bennem, nem sírtam, csak zihálva kapkodtam a levegőt, és közben zsibbadt az agyam. Amikor anyukámhoz értünk, és megjelent a kapuban, akkor kezdtem el zokogni. Csak annyit voltam képes kinyögni, hogy „Meghalt!” Szegény anyám, először azt hitte, hogy elütöttem valakit, azért hoznak a rendőrök. Aztán sikerült elmakognom, hogy Gyuszkóval történt baleset. A hír anyámat is letaglózta, nagyon szerette. Persze őt nem lehetett nem szeretni.

Azóta nem telt el nap, hogy a világosabb pillanatok között ne nehezedne rám mázsás súllyal ennek a két szónak a jelentése: „elveszítettem” a „páromat”. A páromat, akit oly hosszú idő és annyi sikertelen próbálkozás után épp egy évvel ezelőtt találtam meg. Pontosabban: megtaláltuk egymást. Tavaly június végén egy számítógépes témájú internetes fórumon akadtunk össze, ahová véletlenül vetődtem, mert soha nem érdekelt az ilyesmi. (Persze tudom, hogy véletlenek nincsenek, csak olyan, amit nem véltünk.) Volt ott egy topic a nőkről, a női lélekről, és ahogy beleolvastam, nem tudtam nem hozzászólni. Gyuszkó nem sokkal az érkezésem előtt kezdett írogatni ide, és engem azonnal megragadott a hozzászólásainak bölcsessége, érettsége, érzékenysége, intelligenciája. Sokszor úgy éreztem, mintha csak én írnám azt, amit ő. Ezért először felmerült bennem, hogy talán nőnemű. Persze hamar kiderült, hogy nem az, és szinte azonnal egymásra kattantunk, anélkül, hogy láttuk volna a másikat legalább képen. Elkezdtünk privát üzeneteket váltani, majd a fotócsere is megtörtént, ami aggodalmaimmal ellentétben nem rombolta le a varázst, sőt. Az egyedüli problémának az látszott, hogy dohányzik, nálam pedig ez mindig kizáró oknak számított. A Sors, a nagy sakkjátékos azonban ezt az akadályt is elhárította. Mire az első randira sor került, Gyuszkó leszokott a kedvemért? Előtte azonban még hosszú mail-eket váltottunk, és éjszakába nyúlóan msn-eztünk. Csak egy hét telt el az első fórumozás óta, még nem is találkoztunk személyesen, de már éreztük, hogy itt valami rendkívül jelentős dolog forrong. Ez annál is nagyobb szó volt, hogy már mindketten jó párszor megégettük magunkat, ráadásul mindketten épp egy friss csalódás sebeit nyalogattuk. Én egy héttel korábban még más után búslakodtam, Gyuszkó pedig kb. ugyanakkor megfogadta, hogy jó darabig nem létesít érzelmi kapcsolatot. Persze amikor az ember életébe berobban „A” találkozás, a mások által hagyott, még sajgó nyomok azonnal jelentőségüket veszítik.A beszélgetés vele (ekkor még csak írásban) mindannyiszor döbbenetes élmény volt. Sorra derültek ki az azonosságok és a feltűnő hasonlóságok kettőnk életében, ízlésében, személyiségében, szemléletmódjában. Még a fogunk is ugyanaznap kezdett fájni? Mivel korábban is foglalkoztam már spirituális eszmékkel, nagyon hamar megszületett bennem a felismerés, hogy valószínűleg lélektársak vagyunk. Azóta pedig még biztosabb vagyok benne, hogy valami nagyon szoros, és korábbi életekre visszanyúló kötelék fűz össze bennünket. Gyarló, kishitű ember lévén azért az első személyes találkozás előtt tartottam tőle, hogy az addigi tökéletességet megtöri valami. Nem egyszer tapasztaltam már korábban, hogy az  írásban vagy fényképen szimpatikus férfiú az életben kiábrándító volt és csalódást okozott. Ugyanakkor legbelül éreztem, hogy ennek a találkozásnak óriási jelentősége lesz az életemben, mert az átlagos első randikhoz képest sokkal jobban izgultam előtte. Ám ez az idegesség is szertefoszlott abban a pillanatban, amikor megpillantottuk egymást. Kimondhatatlanul jóleső nyugalom és harmónia áradt szét bennem, ahogy leültünk egymás mellé egy asztalhoz. Mintha csak hazaérkeztem volna egy hosszú és fáradságos út után. Ahogy rám nézett, és ahogy a szemébe néztem, úgy éreztem, ezer éve ismerem őt. És ez nyilván így is van. Később ő azt mondta erről, hogy a pillantásom a szívéig hatolt? A beszélgetést ott folytattuk, ahol írásban abbahagytuk, nem okozott problémát órákon át társalogni. Közben közelebb húzta hozzám a székét és megfogta a kezem. El kell mondanom, hogy ha valakit nem érzek magamhoz közel lelkileg, azzal meglehetősen távolságtartó a viselkedésem, és nem szeretem, ha bárki „bizalmaskodóan” hozzám ér. Ezúttal azonban ez az érintés annyira magától értetődő és jó volt! Ahogy az is teljesen természetes volt, hogy a randevú végén megcsókolt, a négy nappal későbbi második találkozástól fogva pedig egy pár voltunk. Tulajdonképpen ez igazán meg sem lepett, mert két héttel korábban Ildikó, hozzáértő ismerősöm vetett nekem tarot kártyát, ami megjósolta, hogy hamarosan végre betoppan az Igazi. Később Gyuszkó elmondta, hogy májusban neki is vetett tarot-t egy barátja, és ugyanez jött ki? Mivel „több ezer éve” ismertük egymást, minden olyan könnyen és gördülékenyen alakult. Két hét kapcsolat után egy kerthelyiségben a jövőnket megalapozó beszélgetésre is sor került. Elmondta, hogy szeret, velem képzeli el az életét: összeköltözés, közös otthon, aztán család? És én egyáltalán nem éreztem ezt korainak, a korábbi csalódásaim sem bizonytalanítottak el. Minden magától értetődő volt. Három hét együttlét után pedig elrepültünk Mallorcára, ahol eddigi életem legszebb hetét töltöttem. Azt hiszem, ez nála sem volt másképp.

A róla kialakított képhez szorosan hozzátartozik az is, hogy elmondom, honnan hová jutott el. Ennek a roppant nehéz, és – rövidsége ellenére – végül mégis sikeres életútnak a fényében nőtt ő még nagyobbra a szememben – és másokéban is. Folytatjuk!