Az utolsó napok itthon

Az Út hosszabb elnevezése: El Camino de Santiago, vagyis Szent Jakab Útja, melynek végállomása Santiago de Compostela városának katedrálisa. A Compostela szó jelentése csillagmező, ami a Tejútra utal. Vagyis a Föld felszínén kanyargó, hozzávetőlegesen 800 kilométeres út az égi ösvény tükröződése? Ráadásul állítólag nemcsak az égi szféra hat a zarándokútra, hanem a föld mélyében működő energiavonalak is. Mondják, ezért gyógyulnak itt az átlagosnál gyorsabban a sérülések, vízhólyagok, lábfájdalmak? Néhol erősebben hatnak ezek az energiák – ilyenkor úgy érezheti a fáradt zarándok, hogy hirtelen új erőre kapott: frissen kapaszkodik fel az emelkedő tetejére. Augusztus 27. hétfő. Ma a következő angyalkártyát húztam: „Tanácsadó (Azrael): Született tanácsadó vagy. Sokakon segít az útmutatásod és a biztatásod. Életcélod szoros összefüggésben áll a tanácsadással, általa fölemelheted, lelkesítheted, vigasztalhatod, gyógyíthatod és inspirálhatod felebarátaidat.” Nem gondolom, hogy született tanácsadó lennék, de az a sok minden, amin életem során keresztülmentem, olyan tapasztalatokkal látott el, amiket talán mások érdekében is kamatoztathatok. A biztatás pedig mindenkinek elkel? nekem is. Kevésbé emelkedett téma: ma megnézhettem a rendőrségen a részletes boncjegyzőkönyvet és a műszaki szakértői véleményt. Utóbbi szerint a motor sebessége ütközéskor 60 km/h, az ezt megelőző eséskor pedig 77-83 km/h körül volt. Tehát Gyuszkó nem hogy nem száguldozott, hanem még a megengedett sebességet sem lépte túl? Persze a végeredmény szempontjából mindegy, de mégis jobban esik, hogy a rendőrség sem tehette őt felelőssé.

Augusztus 28. kedd. Ébredés után bevillant, hogy miért is lett éppen 29 napos a zarándokutam. A tervezéskor ez még nem jutott eszembe, de mégsem lehetett véletlen. Gyuszkó 29 évet élt, így pedig minden nap gyaloglásom egy életévét jelképezi majd? Az Utat az ő emlékének szentelem, érte járom végig. Persze egyúttal önmagamért is. Gyuszkó elment, de az én életem megy tovább. A történtek után azonban szükségem van egy mérföldkőre, ami elválasztja a múltat és a jövőt, ugyanakkor hidat is képez közöttük. Ez lesz nekem a Camino. Viszonyítási pont: van, ami előtte történt, és van, ami utána fog. Az angyalnaptáram mai üzenete: „Hatalmasabb vagy bármilyen félelmetes erőnél. Isteni akaratod több sötétséget le tud gyűrni, mint amit a világ valaha is látott.” Ez persze nemcsak rám vonatkozik, hanem minden emberre. Ám ahhoz, hogy ez a szunnyadó képesség realizálódhasson, önmagunkba és a körülmények jóra fordulásába vetett hitre van szükség. Augusztus 29. szerda. Holnap hajnalban indulok? Furcsa érzés. Éjjel azt álmodtam, hogy az autóm egy szakadékba zuhant, és elmerült a tengerben. Én azonban nem voltam benne, mert egy másik autóban ültem, ami vontatta az enyémet. Nem értek az álomfejtéshez, fogalmam sincs, mit jelenthet ez. De úgy érzem, jót: nem zuhanok le, megmenekülök, védve vagyok?

A mai arkangyal-kártya üzenete: „Isteni rend (Raguel): Minden úgy jó, ahogyan van. Tekints túl a látszaton, és meglátod a mögöttes rendet. Kedvező a helyzet, a megoldás nemsokára előtűnik, és mindenki számára igazságos lesz. Te csak vakon bízz abban, hogy az Ég munkálkodik a színfalak mögött, és mindennek a lehető legjobb vége lesz. Fordulj hozzám, ha a hited meginog, és én megszilárdítom.” Bizony, reménytelennek tűnő helyzetekben nagyon nehéz megtartani a töretlen hitet. Pedig ilyenkor a legfontosabb! Ahogy Jézus mondta: „minden lehetséges a hívőnek” (Mk 9:23) Az utóbbi években sok könyv jelent meg arról, hogyan változtathatunk életünkön jó irányban a kitartó pozitív gondolkodás segítségével. De talán az első ilyen tartalmú könyvet Florence Scovel Shinn írta 1925-ben A karmának nincs humorérzéke címmel. Alcíme: Játékszabályok egy jobb és gazdagabb élethez. Ildikó ajánlotta, és bár réges-rég íródott, sem tartalmában, sem nyelvezetében nem idejétmúlt. Az alábbi részlet ebből a műből való: „Egyszer egy tanítványom arra kért, magyarázzam el neki, mit jelent a mondás, miszerint sokszor éppen napfelkelte előtt van a legsötétebb. Közvetlenül az Isteni Akarat nagyszabású megnyilvánulásai előtt gyakran érezzük úgy, hogy minden a feje tetejére állt. Ilyenkor általában mély depresszió homályosítja el a tudatunkat, mert a tudatalattiból több évtizedes kétségek és félelmek kerülnek felszínre. Ez sajnos elkerülhetetlen: tudatalattink eme haszontalan lim-lomjainak előbb muszáj feljönniük a felszínre, hogy aztán kidobhassuk őket. Ilyenkor kell aztán az embernek hálát adnia a megváltásért – még akkor is, ha az ellenség (szegénység, betegség) látszólag az ajtaját döngeti. – És mennyi ideig kell sötétségben lennünk? – kérdezte a tanítványom. – Mindaddig, míg meg nem tanulunk látni a sötétben – válaszoltam. – A teher levetése ehhez segít hozzá.” Nos, én épp meglehetősen nagy, körülbelül tízkilós terhet készülök a vállaimra venni. Összepakoltam a hátizsákomat, alig tudtam minden fontosat beletuszkolni a 40 literes zsákba. De jobb is, hogy nem vettem nagyobbat, mert ha azt tömném meg így, a térdeim összerogynának a súly alatt. Néhány dolog így is áldozatul esett, és itthon marad. Például az előbb említett könyv, amit Ildikó ajánlott, hogy vigyem magammal, hiszen vékony. Igaz, de sok kicsi sokra megy? Most aztán egyértelműen látom és érzem a mondás igazságtartalmát.

Csupán egy könyvet csomagoltam el, ami valóban létszükséglet: John Brierley nehezen beszerzett Zarándok útikalauzát. Emellett pihent a hálózsák, néhány ruhadarab, lábbelik, törülközők, tisztálkodó szerek, mérsékelt terjedelmű útipatika, kevés élelmiszer, kulacs, esőkabát, sapka, zseblámpa, gyaloglóbotok, két üres füzet a jegyzeteimnek, iratok, fényképezőgép, és még néhány apróság. Tíz kiló? Az ajánlások szerint jó, ha a teher nem haladja meg az ember testsúlyának tíz százalékát. Márpedig ez annál 3 és fél kilóval több. Ráadásul soha nem túráztam hátizsákkal? Sőt, máshogy sem sokat. Tulajdonképpen az utóbbi egy évet nagyjából a számítógép előtt ülve töltöttem. Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>