El Camino: az első hét

Sok a zarándok, még így szeptemberben is. Csak ritkán és rövid időre fordul elő, hogy se előttem nem látok senkit, se mögöttem. Kicsit olyan, mintha a Föld, vagy a hatalmas Univerzum sorban menetelő hangyái lennénk. Néhány órával később láttam is egy ösvényt átszelő hangya-karavánt. Nagyjából félúton megálltam inni, és ekkor beért két környékbeli földműves. Szerény spanyoltudásom segítségével kérdeztem tőlük valamit, válaszoltak, majd ők kérdezték meg, honnan jöttem. A következő 10-15 percben, míg el nem tértek az útirányomtól, együtt haladtunk és beszélgettünk. Nagyon kedves, vidám emberek voltak, búcsúzóul jó utat kívántak, és mondták, mennyire szimpatikus vagyok.

Ezek az egyszerű szavak hihetetlenül jól estek, mert nem szoktam idegen emberekkel csak úgy, oldottan elcseverészni, főleg nem külföldön. Belecsöppentem egy számomra nem magától értetődő helyzetbe, és nem vallottam kudarcot, sőt. Ez a negyedóra elképesztően feltöltött, energiával telve folytattam az utamat. Semmiségnek tűnik, de még most, utólag is jó érzéssel tölt el az emlék. Már tudom, hogy az ilyen, és hasonló élmények adják az Út értelmét. Ezek juttatnak lényeges felismerésekhez, csiszolnak a személyiségünkön, és töltenek fel jó érzésekkel, energiával, életszeretettel, embertársainkba vetett hittel. A mai állomásom Los Arcos volt, ahol részt vettem a zarándokmisén is. Nem ismerem alaposan, és nem tartom egyik vallás szabályait sem, az én hitem nem az egyház előírásaiból táplálkozik. A pap spanyol nyelvű prédikációját sem értettem. De nem is ez volt a lényeg. A település méreteihez képest hatalmas templom hangulata, a zarándoktársak jelenléte, a mise után kapott emléklap a zarándokok imájával, és a végén a pap kötetlen beszélgetése velünk különböző nyelveken – ettől lett maradandó emlék ez is. Szeptember 3. hétfő. A mai nap azért volt húzós, mert először kellett ilyen sokat gyalogolnom: 28 kilométert. Utólag ez már nem tűnik rettentő soknak, de akkor, az elején igen. Úgy éreztem, mindenféle edzettség nélkül a napi 20-22 km lenne az elviselhető maximum. Aztán persze kiderült, hogy sokkal többet is el tudok viselni. De hát ez bebizonyosodott már korábban is, az élet más területein? Miért becsüli alá az ember olyan gyakran a képességeit? Miért szabja olyan szűkre a korlátait? Sokszor aztán az elme el is hiszi, hogy nincs több, nincs tovább. Igazán kényszerhelyzetben derül ki, mire is vagyunk képesek valójában. Logronóba értem, Pamplona után ez volt az első nagyváros. Elég durva is volt az a 4-5 kilométer, ami a külvárosból az óvárosba, a zarándokszálláshoz vezetett. Egyébként is mindig az utolsó öt kilométer a legnehezebb. Olyankorra már nagyon fáradt az ember, fáj mindene, tűz a nap, szomjas és csak meleg víz van (vagy épp az sem). Kicsit enyhített a mostoha körülményeken, hogy az út szélén híres rioja-i szőlőskertek terültek el, így szemezgethettem a mézédes szőlőből. Láttam, hogy kicsit permetfoltos, de nem izgatott. Gyerekkoromban immunissá váltam a csopaki telkünkön 🙂

Ma megtörtént az első csoda: nem emeletes ágyon kellett aludnom! Elég későn értem a szállásra, már nem sok hely maradt, és az ágyak szorosan egymáshoz voltak tolva. De legalább bármikor lerogyhattam rá, és nem kellett magamban szentségelni, ha felmászás után jutott eszembe, hogy valami fontos kellék lent maradt a zsákban. Horrorisztikusan horkoló zarándoktárs persze itt is akadt, így ismét jó szolgálatot tett a füldugó. Nem tökéletes a hangszigetelése, ráadásul néha alvás közben kiesik a fülből, de a zajban való elalvást mindenképpen segíti. Rossz hír: megjelent az első vízhólyag?Szeptember 4. kedd. Továbbra is fáj mindenem, valahogy regenerálódni kellene, de nincs rá idő, lehetőség? Úgy döntöttem, ma a tervezett 29 km helyett csak 20-at megyek, Ventosáig. Így kisebb a terhelés, több a pihenőidő, talán használ valamit. Nyilván az sem az én malmomra hajtja a vizet, hogy épp a Camino idején áll siralmasan a fizikai bioritmusom. 33%-ról indul, fokozatosan csökken, és a végére eléri a 0-át? Logronóból kiérve, épp egy hosszabb emelkedőt másztam meg, amikor csöngött a telefonom: anyám hívott. Gondoltam, igazán jókor jutott eszébe. Tíz percet beszéltünk, és közben ugyan kapkodtam a levegőt, mégis mire befejeztük, „észrevétlenül” felértem a hegytetőre. Elvonta a figyelmemet, így tényleg könnyebb volt. Ráadásul lelkileg is feltöltött, hogy beszélhettem anyukámmal. Tehát minden cinizmus nélkül: valóban jókor hívott.

Ezután következett egy több kilométeres szakasz, ahol az út mellett drótkerítés futott, hogy az ösvényt elválassza a szakadéktól és a lenti autópályától. A kerítésen pedig végestelen végig faágakból, lécekből rögtönzött keresztek? Rengeteg zarándokkéz tűzte őket a dróthálóba. Természetesen én is készítettem egyet, de nem akartam egy tízezredik ugyanolyan száraz, kopár faágat. Ezért zöldellő mandulaágat törtem, és mályvaszínű leander-virággal díszítettem. Szeptember 5. szerda. A tegnapi rövidített táv ma megbosszulta magát, mert így 30 és fél kilométert kellett gyalogolnom Santo Domingo de la Calzadáig, hogy tartsam a tervet. Nem lehetett lazsálni, a repülőjegyeim megvoltak 29-ére (Santiago-London és London-Budapest), tehát 28-án Santiagóba kell érnem. A mai táv volt az eddigi egyéni csúcs. Nagyon nehéz volt, nem is részletezem. Kicsit elszomorított, hogy annyira lekötik a figyelmemet a fizikai körülmények – a fáradtság, a különféle eredetű fájdalmak, a hőség, a szomjúság, a nehéz terep -, hogy esélyem sincs átszellemülni, befelé figyelni. Megváltozik ez vajon valaha is az Út során? Ha az ember benne van egy problémában – jelen esetben a fizikai szenvedésekre gondolok -, nehezen képes reális ítéletet alkotni. Utólag már látom, nagyon fontos volt ez az időszak is. Egyrészt, mert csak kívülről tudunk befelé haladni. Másrészt, mert sikerült bebizonyítanom magamnak, hogy milyen erős és alkalmazkodó tudok lenni. Ez utóbbi azért fontos, mert a születési képletemben túlsúlyban vannak a kardinális és fix jegyek, és a jó alkalmazkodóképességet, a simulékonyságot, a befolyásolhatóságot sosem soroltam a legfőbb jellemzőim közé? Most viszont magától értetődően vettem tudomásul, hogy soha nem ihatok hideg vizet (korábban kerültem még a szobahőmérsékletűt is), ellenben annál többször kell ilyenben mosakodni és mosni (a hideg zuhanyt is csak szaunázáskor viseltem el). „Tömegszállásokon”, zajban és fényforrásoktól övezve, kényelmetlen fekhelyeken aludtam (korábban egyikre se voltam képes), és még sorolhatnám.

Szeptember 6. csütörtök. A mai a hetedik napom, mire Beloradóba érek, magam mögött hagyom az első hetet. Másrészt épp ma két hónapja, hogy Gyuszkó elment? Ezzel éles kontrasztban áll az sms, amit ma reggel kaptam Erika barátnőmtől. Még éjjel küldte, de akkor már ki volt kapcsolva a telefonom. Tegnap délután megszületett Léna! Igaz, császárral, és mindketten az intenzíven kezdtek, de már rendben vannak. A szállásra megérkezve és internethez jutva az első dolgom volt megnézni a leányzó horoszkópját. Szűz Nap, Nyilas aszcendens, és nem éppen egyszerű bolygóállások? További jó hír volt számomra, hogy ma először nem érkeztem „szétcsúszva” a szállásra. Egy hét alatt megedződtem annyira, hogy – bár el nem múltak, de – csökkentek a fájdalmak és az út végére érzett fáradtság. A hátizsák súlyához is hozzászoktam valamelyest. És még egy jóképű pasi is rám mosolygott a főtéren. Igaz, sminkem és frizurám nincs, nem járok dögös cuccokban, viszont lebarnult az arcom és érezhetően bővebb lett a nadrágom. Az ilyesmi nem árt az önértékelésnek? Igaz, az egész csak egy pillanat volt, és nem is számított különösebben, mégis jel, hogy talán kezdhetek visszatérni az „életbe”.

  Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>