El Camino: Előző életek emlékeihez érkezem

Kb. húsz méternyire lehetett látni, azon túl tejszerű köd takart mindent. „Mist”, ahogy az angol mondja találóan (igaz, náluk ez kevésbé sűrű ködöt jelent): hátborzongató, misztikus hangulatot árasztott az ösvény. Egyre inkább elhatalmasodott bennem a sejtelem, hogy valamikor réges-régen, életekkel ezelőtt már jártam ezen, vagy egy nagyon hasonló vidéken. Megérkeztem O'Cebreiróba, az ősi templomhoz. Egy kelta ajándéktárgyakat, amuletteket árusító boltból tradicionális népzene szólt, és nagyon-nagyon különös érzés fogott el.

Galícia kelta eredetű régió, de valószínűleg nem itt, hanem a hasonló gyökerekkel, tájakkal, kultúrával rendelkező Írországban éltem valaha. Nem tudom, ott mit éreznék, mert oda még nem jutottam el, de mindig vonzott az a vidék. Gyuszkóval terveztük is, hogy jövőre kimegyünk egy évre, programozóként dolgozhatott volna ott. A kelta témájú mondák, filmek egész életemben érdekeltek, és a druida-vonal is végigkísért gyerekkoromtól fogva. A Kockás képregény-újsággal kezdődött alsós koromban. Az Asterix és Obelix című képregényből a pukkancs, káromkodós druida (kelta pap) volt a kedvencem, és később is lépten-nyomon felbukkant a druidák története. Meg is lepődtem, amikor Gyuszkóval megismerkedtem, és kiderült: az egyik kedvenc számítógépes játékában egy druida alakját öltötte magára, holott az a játékosok között egyáltalán nem számított népszerű figurának. A Trisztán és Izolda című filmet már együtt láttuk kapcsolatunk kezdetén, és mindkettőnket nagyon megfogott. Azt gyanítom, hogy mi ketten már a réges-régi kelta időkben ismertük egymást? A Trisztán, mint fiúnév egyébként évek óta szerepelt a listámon, és amikor szóba került, Gyuszkónak is tetszett, pedig Magyarországon elég ritka és szokatlan. Az útikönyvben olvastam, hogy ezen a vidéken gyakori a sülzanót, ami a druidák szent cserjéje volt, aranysárga virágait védelem gyanánt égették minden ártó befolyás ellen. Amint megpillantottam az út szélén ezt a növényt, bevillant, hogy valaha talán én is druida voltam. Ekkor hirtelen megszédültem? Nem tudom, mi lehetett az oka, nem tapasztaltam még ilyet. Talán a tudat mélyéről feltörő emlék hatása volt?

Történt még egy furcsa dolog. Tegnap este az jutott eszembe, hogy négylevelű lóherét fogok találni. Ma gyaloglás közben folyton figyeltem az út szélét, de nem álltam meg, nem kerestem. Órák hosszat nem láttam semmi érdekeset, de a kényszerítő érzés, hogy továbbra is figyeljek, nem múlt el. És délben megláttam egy óriási négylevelűt. Majd másfél órával később még egyet. Mindkettőt haladás közben, közvetlenül az út szélén? Úgy tűnik, Galícia hegyei között megszaporodtak a spirituális élmények. Már éjszaka kezdődött azzal, hogy különös álmot láttam: anyukámmal ketten voltunk otthon, amikor egy ellenséges (2. világháborúsnak tűnő) katona tört be a házba, és én leszúrtam, hogy megvédjem magunkat? Gyuszkóval is álmodtam egy másik álomban, ugyanezen az éjszakán. Triacastela felé haladtomban leültem egy kút mellé enni néhány falatot. Legnagyobb sajnálatomra az étcsokim elfogyott, csak tejcsokim volt, de azt túl édesnek találtam. Ekkor érkezett egy idős pár, mindketten fehérben. Köszöntünk egymásnak, ők is leültek a hátam mögött. Egyszer csak a hölgy odalépett hozzám, és a kezembe nyomott egy darab étcsokoládét. Nem kérdezte, kérek-e, egyáltalán szeretem-e, csak magától értetődően odaadta? Továbbmentem, de egyre éhesebben, mert a kenyerem és a hozzávalók is elfogytak. Egy apró hegyi falucskába, Fonfríába értem, de boltnak itt sem találtam nyomát. Ekkor kisietett az egyik sarki házból egy idős néni, kezében egy tál palacsintával, és kérdezte, kérek-e. Persze, hogy kértem! Azt is tudakolta, honnan érkeztem. Mondtam, Magyarországról, mire felderült az arca, és azt hajtogatta: palacsinka, palacsinka! Nagyon bizarr volt 🙂 Végül adtam neki 50 centet, aminek roppantmód megörült, úgyhogy saját kérésére és felelősségére megtanítottam neki a „köszönöm” szót magyarul. Aztán mindkettőnk kölcsönös megelégedésével folytattam az utam.Egy kis kekszem maradt még, azt majszolgattam, de kevés volt a víz, nem oltotta a szomjamat. De jó lenne egy kis gyümölcs! – gondoltam. Hamarosan belebotlottam Gyulába, aki épp ejtőzött egy fa alatt, és kérés nélkül kínált meg naranccsal. Együtt folytattuk az utat, nem sokkal később egy kőkerítés tetején találtunk egy kis tálkában némi málnát és ribizlit. Megfeleztük. Hihetetlen élmény volt, hogy ma bármire vágytam, megkaptam? És még mindig nem volt vége a napnak. Galíciában az önkormányzati zarándokszállások ingyenesek, ezért mi is ilyenben szerettünk volna megszállni Triacastelában, hogy spóroljunk. Sajnos azonban amikor fél 3 körül megérkeztünk, már nem volt benne hely. Így egy 7 eurós szállásra mentünk. Kicsit aggódtam a nem várt kiadás miatt, de az Univerzum megjutalmazott, amiért a palacsintás néni fáradozásait megbecsültem: a városkában sétálva találtam 20 eurót? Ma megint beszélgetős estet tartottam Beával, Gyulával és három koreai lánnyal. Szóba került, ami eddig nekem nem is jutott eszembe, pedig kézenfekvő: sokan ismerkedési céllal jönnek a Caminóra. Végül is logikus: itt nagyjából hasonló beállítottságú emberekkel lehet találkozni, mindenki közvetlen és nyitott, és mindig akad közös téma is, amivel beszédbe lehet elegyedni. Ezzel együtt nem tudok senkiről, aki itt jött volna össze a párjával. Szeptember 23. vasárnap. Az előző nap gazdag élményei hatására jól aludtam, mégis korán keltem, hogy időben a következő szálláshelyre érjek. 7-kor indultam, a sötétben utam egy erdőn vezetett keresztül. Sötétben is gyalogoltam már egyedül, és persze erdőben is, de a kettő együtt most fordult először elő. Kíváncsi voltam, hogy fogok-e félni, de nem? Amikor pedig a fák között felpillantottam az égre, mi mást láttam volna ragyogni, mint az Orion csillagait. Egy hegyre kellett felkapaszkodni, épp felkelt a nap, mire a hegytetőre értem. Pazar látvány tárult elém: a völgyet óriási területen köd ülte meg, a belőle kibukkanó hegycsúcsok olyanok voltak, mint kis szigetek a tengerben.

Felülről gyönyörű volt mindez, később azonban le kellett ereszkedni a szitáló ködbe. Az még nem is lett volna baj, hogy csak az orromig láttam, de egy idő után észrevettem, hogy csurog a hajamból a víz? Áthaladtam Sarríán, az utolsó állomáshelyen, ahonnan még elindulhat egy zarándok úgy, hogy megkapja érte a legalább 100 kilométer megtételét igazoló Compostelát. Az volt a tervem, hogy Barbadelóig megyek, de amikor odaértem, még nem volt nyitva a szállás, így inkább tovább mentem a következőig.

Közben kisütött a nap. Utolértem egy vastagon felöltözött lányt – nekem egy szál pólóban is lógott a nyelvem. Kiderült, hogy Puerto Ricóból érkezett, és nyilván szokva van a hőséghez. Megbeszéltük, hogy ismerem Ricky Martint, és a következő hat kilométert együtt tettük meg, néha spanyolul, de főleg angolul beszélgetve. Együtt értük el a 100-as kilométerkövet is, ami azt jelezte, hogy már csak ennyi van hátra Santiagóig? Csatlakozott hozzánk egy spanyol pár is, amelynek férfitagja Puskást kezdte emlegetni, amikor megtudta, hogy magyar vagyok. 32 kilométer megtétele után érkeztem Ferreiros-ba. Lepihentem, aztán pakolásztam, amikor beesett egy szétzilált srác, és ledobta magát a szomszédos ágyra. Láttam, hogy teljesen kész van, megkérdeztem hát tőle – természetesen angolul -, hogy mekkora távot tett meg. Szintén angolul válaszolta, hogy kb. 50 kilométert, mert ugyan eleve 40-et akart, de a reggeli sötétben eltévedt, és végül ennyi lett. A beszélgetésbe bekapcsolódott egy német srác és egy német lány is, de ők egymáshoz is angolul beszéltek, míg ki nem derült, hogy mindketten németek. Én pakolgattam tovább, és a srác is elkezdte válogatni a ruháit. Egyszer csak hallom, hogy azt dünnyögi maga elé: „Ez a koszos, ez a tiszta?” Magyarul! Mondom neki ugyancsak ékes anyanyelvünkön: Ne haragudj, jól hallottam?! Erre ő is döbbenten: „Hogy mondtad?!” Nagyon megörültünk egymásnak itt, az Isten háta mögött, ráadásul ő – ahogy elmondta – indulása óta most hallott először magyar szót. Beszélgettünk a keltákról, a rovásírásról, az energiáról, amit a Camino áraszt, és Dobogókőről is. Elmesélte, hogy Erdélyből származik, de évekig Budapesten dolgozott közgazdászként egy multinál. Elege lett azonban belőle, megcsömörlött, és otthagyta a céget. Most eljött ide, aztán hazamegy a székelyföldi falujába, hogy kitalálja, mihez is kezdjen az életével. Az elmúlt két nap felvillanyozó élményei – és persze a bolt hiányának – hatására beültem a helyi vendéglőbe (egyedül), és elfogyasztottam utam első zarándokmenüjét. Jobb későn, mint soha? Első fogásként tradicionális galíciai levest ettem (krumpli, bab, kelkáposzta) kenyérrel, és valószínűleg meleg étel iránti kiéhezettségem tette, hogy elmondhatatlanul ízlett. Második fogásként sajtos tortillát (tojásrántottát) ettem, de már a levessel annyira jól laktam, hogy több mint a felét meghagytam. Végül még desszertet is kaptam: egy kis doboz karamellás pudingot. Egy másfél literes üveg ásványvíz is járt a menühöz, mindez 7 eurót kóstált. Degeszre tömötten, és elégedetten sétáltam vissza a szállásra. Mondanom se kell, hogy ismét jól aludtam.

Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>