El Camino: Kvantumugrás 1500 méter magasan

Tegnap, a 40 kilométeres gyaloglás reggelén ragtapasszal erősítettem a sarkamhoz a már-már leválni akaró vízhólyagtapaszt. A szállásra érve vettem csak észre, hogy a cipőkéreg folyamatos nyomása és a meleg zokni együttes hatására a ragtapasz ragasztója felpuhította az Achilles-inam melletti vékony bőrt, és a tapaszt csak vele együtt tudtam lehúzni. A helyén ott tátongott egy fém ötvenforintos méretű területen a nyers hús. Ráadásul épp azon a részen, ahol a cipőszél nyomásának és dörzsölésének leginkább ki van téve. Kicsit morcos lettem: mire enyhültek a vízhólyagok okozta fájdalmak, jött ez?

Az viszont kellemes érzéssel töltött el, hogy az elmúlt két napban megtett távnak köszönhetően jól állok az ütemtervemmel. Mivel Leónig csak 18 és fél kilométert kellett gyalogolni, az egész délután rendelkezésemre állt, hogy megnézzem az óvárost, benne az operaházat, Gaudí egyik híres épületét, és a lenyűgöző katedrálist. Bűnöztem is: betértem az első (és mint később kiderült, egyúttal az utolsó) gyorsétterembe, amit találtam zarándokutam során. Régen esett ilyen jól a majonézes sült krumpli, a hamburger és a kóla! Épp Gyuszkóra gondoltam, amikor az étteremben felhangzott az egyik kedvenc együttese, az Evanescence egyik száma, a Confide in me. Alig hogy kijöttem az étteremből, szembe találtam magam egy nagy parfüm-hirdetéssel. Éppen ilyen illatszert kaptam tőle legutóbb? Magyarországon viszonylag ritka ez a spanyol márka. Szeptember 16. vasárnap. Ma fordult elő először, hogy (ingyenes) reggelit adtak a szálláson. Talán nem véletlen, hogy az ittenit éppen apácák működtetik. Amikor felkerekedtem, elhatároztam: nem vánszorgok végig még egyszer 10 kilométert egy lélekölő külvároson, ahogy Burgosban tettem. León központjában buszra szálltam hát, és 9 kilométernyire, a külváros szélén szálltam le. Így aznap kicsivel tovább tudtam gyalogolni, mint amit eredetileg terveztem. Eljutottam Hospital de Órbigóig, amely település Spanyolország egyik leghosszabb és legrégibb középkori hídjával büszkélkedhet. Nevét azért emelem ki külön is, mert itt kezdődött a Camino azon szakasza, amely a szívemhez legközelebb állt. Mintha az eddigi 430 kilométer csak bemelegítés lett volna ehhez 🙂 Az egyik ivókútnál szóba elegyedett velem egy olasz srác. Amikor megkérdeztem, melyik városból érkezett, azt hitte, sose hallottam még Pescaráról. Mondtam neki, hogy pedig de 🙂 Teljesen elalélt, mondván, még sok olasz sem tudja, hol van ez a város. Elég szomorú rájuk nézve – válaszoltam. Én nem is gondoltam, hogy ez ilyen nagy dolog? Megfigyeltem viszont, hogy az olaszok még az átlagnál is „szóba elegyedősebbek”. Frómista után is beszélgettem kicsit egy helyes, kék szemű, bergamói sráccal, Alessandróval, miután megkínált az uzsonnájából. Itt a Caminón egyébként teljesen máshogy állnak egymáshoz az emberek, mint a „normál” hétköznapokban, főként otthon, Magyarországon. Jó lenne, ha ez a nyitottság, kedvesség, segítőkészség valami világméretű „ragályként” elterjedne? Friss kenyeret, felvágottat, sajtot, joghurtot kínáló boltot nem leltem Órbigóban, de szabadon felhasználhattam, amit a szállás konyhájában találtam. Főztem tésztát, hozzá a kertben szedett óriási paradicsomból, olívaolajból és némi fűszerből rittyentettem szószt. Az otthonról hozott zacskós sajtkrém-levessel együtt degeszre ettem magam. Sajnos azonban mire kimostam a piszkos ruhákat, köztük a lecsatolható szárú nadrágomat, eleredt az eső és a levegő is lehűlt, így a holmiknak esélyük sem volt megszáradni.

Szeptember 17. hétfő. Múlt éjjel keveset aludtam, mert fáztam. Szerencsére ma nem kellett sokat gyalogolni Astorgáig. Viszont nem sokkal a város előtt eleredt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Térdtől lefelé elázott a nadrágom, ami nem volt lecippzárazható szárú, a másik pedig ugyebár még előző estéről vizes maradt. Mire a szállásra értem, elállt az eső, így lassan rajtam száradt meg a nadrág. Hajat is kellett mosnom (hajszárítóról persze álmodni sem érdemes), úgyhogy vizes fejjel mentem várost nézni a szeles, hűvös időben. Gondoltam, ezek után igazán megérdemlek némi kárpótlást.

Hamar rájöttem ennek a módjára is: a kirakatokat nézve kiderült, Astorga specialitása a különféle színű, méretű, töltelékű, formájú csokoládék. Gombóc Artúr tobzódhatott volna? Én sajnos nem, mert se költségkeretem, se hátizsákom súlyhatára nem engedte meg, de azért vettem egy nagy tábla egészmandulás étcsokit. Jó részét egy ültő helyemben eltüntettem, így oldván meg a tárolás problémáját. Sajnos a csokoládémúzeumba nem jutottam be a hétfői szünnap miatt, így jártam a Gaudí-múzeummal és a katedrálissal is. Utóbbi kívülről is gyönyörű, szokatlan vöröses színben pompázik. Egy szalámis pizzával feltettem az i-re a pontot, és máris helyre állt a világ rendje, ami a megázásommal borult fel csúnyán. Szeptember 18. kedd. Ma van a blog 19. részében említett kvantumugrás napja? Részlet az ottani idézetből: „A Kvantumugrás új energiát fog hozni. Azok, akik elég érzékenyek és tudatosak, elkezdhetnek eme új energiával dolgozni. Ez meg fogja változtatni életüket. E Kvantumugrás ugyanakkor meg fogja változatni az egész földi tudatot. Amilyen mértékben lehetővé teszitek ezt és megnyíltok, hamarosan olyan érzékenységre és tudatra tesztek szert, amilyennel még soha nem rendelkeztetek. Megnyílnak Isteni érzékszerveitek. Intuíciótok sokkal erősebb lesz, mint előzőleg. Nagyon gyorsan életetekbe fogjátok vonzani azt, amire szükségetek van.”

Még én sem tudom, valójában mit is hoz ez számunkra, mindenesetre jelentőségteljesnek éreztem, hogy épp a mai napon értem el az 1505 méter magasan álló Cruz de Ferrót, azaz a Vaskeresztet. A hagyomány szerint minden zarándok felvisz ide egy követ, és ahogy leteszi a kereszt tövében tornyosuló óriási halomra, jelképesen megszabadul élete nyomasztó terheitől is. Én is felcipeltem egy jókora fehér követ, és letettem a kupac tetejére. Amint magam mögött hagytam a keresztet, a felhők felszakadoztak, és kisütött a nap?

Egyébként is tapasztalom, amit Hermész Triszmegisztosz tanított: ami kívül, az van belül is. Amint szememnek és szívemnek kedves táj ölelt körül, és amint a gyaloglás egyre kevésbé viselt meg a hegyi terep ellenére is, úgy éreztem belül is egyre nagyobb harmóniát. Híre-hamva sem volt már korábbi lehangoltságomnak, lelkemet derű és bizakodás öntötte el. Ezen a napon 31 kilométert akartam megtenni, de végül úgy alakult, hogy a tervezett szálláshelyen nem álltam meg. Nem volt ugyanis tisztálkodási lehetőség, és már délután 4-kor is rettentő hideg volt a háznak sem nevezhető építményben. Inkább továbbmentem a 7 km-re levő El Acebóig, ami nagyon jó döntésnek bizonyult. Igaz, így 38 hegyi kilométer volt a lábamban, és ez jóval többnek számít, mint a síkvidéki kilométer, de egy gyönyörű fekvésű hegyi falucskában kaptam szállás, és ínycsiklandozó, többfogásos vacsorát. De szép is lenne, ha azt jelentené a kvantumugrás, és a Vaskereszt tövébe lerakott nehezék, hogy mostantól mindig ilyen kedvezően alakulnak a dolgaim! Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>