Zuhanás a semmibe

Közben sikerült beszélnem a Lenhossék utcai Igazságügyi Orvostani Intézettel, ahová Gyuszkó testét és holmijait vitték. Azt mondták, ha négyig odaérünk, kiadják a dolgait, de a boncmester később is ott lesz, csengessünk? Megvártuk a bátyámat és a nővéremet, és együtt autóztunk Pestre a 6-oson – ahol a baleset is történt. Próbáltunk rájönni, hogy hol lehet a pontos helyszín, de nem sikerült. Egyrészt megtévesztett a rendőrök által mondott Campona út megnevezés, másrészt óriási volt a forgalom. A Lenhossék utcában is zárt kapuk fogadtak már, és a csengetésre sem jött ki senki. Így dolgunk végezetlenül fordultunk vissza, és araszoltunk a péntek délutáni csúcsforgalomban? Közben az ügyvéd bátyámmal azon töprengtünk, hogy mi lesz most velem jogilag, anyagilag. Szörnyű érzés volt, hogy néhány órája veszítettem el szeretett társamat, és máris ilyenekkel kell foglalkoznom! De sajnos a kialakult helyzet meglehetősen komoly volt. A ház törlesztő-részlete ugyanis nagyjából havi 130 ezer forint, ami a hitel felvételekor nem tűnt elviselhetetlennek, tekintettel Gyuszkó magas fizetésére, és persze akkor még nekem is volt állásom. Most azonban egyedül maradtam, jövedelem nélkül. Ám ez még nem minden: mivel nem voltunk házasok, és gyermekünk sem született, Gyuszkó tulajdonrészét a szülei öröklik. Azok az emberek, akik csecsemőként eldobták maguktól, és akiktől később sem sok jót kapott. Ezért Gyuszkó érthető módon nagyon régóta nem tartotta velük a kapcsolatot. Éppen ezért azt sem lehetett tudni, élnek-e még, és ha igen, megtalálhatóak-e. Voltak Gyuszkónak testvérei is, de róluk még annyi információ sem állt rendelkezésre, mint a szülőkről. Ha pedig nem kerül elő egyetlen vérrokon sem, az állam örököl. Az élettársnak semmilyen joga nincs. Ideje lenne már elgondolkodniuk a törvényhozóknak azon, hogy mennyire igazságtalan ez a helyzet: a vérrokonok, akik magatartásuk miatt méltatlanok, örökölhetnek, az élettárs pedig, aki kölcsönös szerelemben-szeretetben, jóban-rosszban társa volt az elhunytnak, idegennek számít. Igaz, jelen esetben nagyobb részt tartozás maradt, de akkor is. Számomra mindenképpen lehetetlen helyzet állt elő, mert ha tudom is fizetni a törlesztést, felerészben olyasvalakik helyett teszem, akik ezt nem érdemlik meg, és akiktől nem sok megértésre számíthatok. Amíg pedig nincsenek örökösök, és nem lehet velük valamiképp megállapodni, addig rendelkezni sem lehet a házzal, hiszen én csak 1/2 részben vagyok tulajdonos. Bezzeg a tartozás fizetéséhez egyedül is van „jogom”. Érdekes módon ahhoz képest, hogy a szikár tények alapján borzasztó helyzetbe kerültem (és itt most csak a jogi és anyagi vonzatokról beszélek, az érzelmiekről nem), nem estem pánikba. Mintha valahonnan bátorítást tápláltak volna belém, hogy nem lesz baj? Persze azt nem állítom, hogy teljesen nyugodt lettem volna a jövőm tekintetében. Visszafelé is a 6-oson mentünk, és ekkor – nem messze Érdtől – észrevettem a baleset nyomait. Az úton benzinfoltok, az út mellett félresöpört roncsdarabok, törmelékek? Megálltunk. Megtaláltam többek között a motor riasztójának összeégett távirányítóját, és egy rendszámtábla-keret darabot, amin az ismerős felirat egy részét is el lehetett olvasni. Szívszorító érzés fogott el. Közben viharos erejű szél süvített, amit a csúcsforgalom óriási menetszele tetézett. Próbáltunk mécsest gyújtani, de nem sikerült.

Este felhívtam Mariannt, aki homeopata, természetgyógyász és lélekterapeuta. Egy hónapja jártam nála először egy bizonyos probléma miatt, majd másodszor két hete, egyébként pedig telefonon tartottuk a kapcsolatot, hogy miként alakul a számomra rendelt homeopátiás szer hatása. Ma kellett volna beszámolnom a fejleményekről, de természetesen nem ezért hívtam fel, hanem hogy elmondjam, milyen tragédia történt velem. Közben elsírtam magam, hogy vajon mivel érdemeltem ki ezt a csapást, amikor annyi kudarc és hányattatás után végre egyenesbe jönni látszott az életem, és Gyuszkóé is. Most pedig nem elég a leírhatatlan érzelmi-lelki veszteség, minden tekintetben kilátástalan helyzetbe kerültem. Természetesen Mariannt is megrázta a hír, de olyan nyugtató erő áradt a hangjából, a szavaiból, hogy a beszélgetés végére abba tudtam hagyni a zokogást. Többek között azt mondta, ne gondoljam, hogy azért történt velem mindez, hogy összeomoljon az életem, és padlóra kerüljek. Nem tudom miért, de hitelesnek éreztem a szavait. Felhívtam Ildikót is, aki tavaly tarot kártyával előrejelezte nekem Gyuszkó érkezését. Azóta is találkoztunk néhányszor, legutóbb pár hete. Ildikó éppen a Dunántúlon autózott a férjével, és persze megdöbbentette a hír. Nem is tudott túl sokat mondani, csak annyit, hogy jövő héten keressem, addigra hazaér, és ad nekem Bach-cseppeket a trauma ellen. Telefonáltam Eszternek, a kineziológusnak is: tőle kaptam oldást tavaly, hogy végre örömteli párkapcsolatom lehessen. Egy hónapon belül találkoztam Gyuszkóval… Eszter őt is megismerte, februárban találkoztak néhányszor. Azért mentünk oldásra, hogy megkönnyítsük az egyre bonyolódó hitel-ügyletet. Azt gondoltam, talán valami mélyen gyökerező blokk van bennünk, és tudat alatt mi magunk akadályozzuk a haladást. Első alkalommal hármasban találkoztunk. Amikor a végén Gyuszkó kiment, mi pedig kettesben maradtunk Eszterrel, azt mondta: „Rengeteg szeretet van ebben a fiúban!” Megragadott a mondat, mert valóban így volt, csak nem gondoltam, hogy ez mások számára is ennyire érezhetően sugárzik. Végül felhívtam Mónikát is, aki előző nap kártyát vetett nekem. Érdekes módon nem azért kerestem, hogy szemrehányást tegyek, amiért nem látta, mi következik 15 órán belül. Inkább arra kerestem a választ, hogy vajon miért nem látszott ez, és főleg, hogy miért kellett mégis bekövetkeznie. Mónika felajánlotta: ha úgy érzem, szívesen fogad bármikor, és megpróbálunk választ kapni a kérdéseimre. Ekkor már sötét volt. Közeledett az első éjszaka, amit egyedül kell töltenem? A kapcsolatunk egy éve alatt előfordult ilyen néhányszor, de akkor mindig tudtam: legkésőbb másnap délután újra találkozunk. Most pedig azzal a tudattal kellett lefeküdnöm, hogy SOHA TÖBBÉ nem tér haza. Ez iszonyatos megpróbáltatás volt. Természetesen nem is nagyon tudtam aludni, talán három-négy órát zaklatott félálomban.

Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>