Minden rossz? Hidd el, megjavulhat…

Én pedig harmadszor is azt mondtam: rá nézve nagyon jó! Mert a jelenleginél sokkal-sokkal jobb helyzetbe kerül. – Hát, nehezen tudom elképzelni. A főnököm egy akarnok zsarnok. Nehezen jövünk ki egymással. Most is azon mesterkedik, hogy megszabaduljon tőlem – mondta csalódottan. De megígérte, hogy bármi történik, felhív ismét. És két hét múlva jelentkezett is. – Na, a bolygókban sem hiszek többet. Kirúgtak! A főnököm kaján mosollyal jelentette be, hogy többé nincs rám szüksége. Most mihez kezdek negyvenévesen, munka nélkül? Hogy tartom el a családomat? – A „hogyan”-ra nem tudok választ adni. Csak azt látom, hogy néhány héten belül, de legkésőbb három hónap múlva elégedett lesz a sorsával. A bolygók sikeres karriert jeleznek. – A bolygók? persze? – mormogta, és megszakadt a vonal. Néhány hónappal később késő éjjel csörgött az emelt díjas telefon. A véletlen hozta úgy, hogy még mindig ott ültem mellette, hát felvettem. – No, mi az a halaszthatatlanul fontos kérdés, amit éjfélkor kell feltenni? – kérdeztem, és arra számítottam, hogy egy sírós hangú nő fog megszólalni, akit épp most hagyott el a férje, barátja. De nem. Az én „kirúgott” telefonálóm volt. – Üdvözlöm a csillagokat! Tényleg nem hazudnak! – mondta vidáman. És mesélni kezdett. Nem zavarta, hogy percenként 456 forintot kell fizetnie. – Nem fogja elhinni, mert én is alig hiszem egyelőre, de tényleg nagyot fordult az életem. Amikor kirúgtak, azt hittem, összedől a világ. Minden kilátástalan volt. Nagyon sajnáltam magam. De csak néhány napig. Mert akkor fel kellett térképeznem a lehetőségeket. És végigvettem minden ismerőst, régi barátot, hogy nem tud-e valamit? Az egyik gyerekkori cimborám épp akkor jött haza húsvéti szabadságra Németországból. Azt mondta, ő tudna megoldást. A cége magyarországi leányvállalatot indít, ahová informatikai igazgatót keres. Kimentem vele „bemutatkozó vizitre”. Most enyém az igazgatói állás. Szóval, ha akkor nem rúg ki az a szemét főnök, sosem vagyok igazgató. Magamtól eszembe sem jutott volna az ötlet, hogy váltsak? Hát igen. A véletlenek és egy-egy rossz bolygókonstelláció is hozhat jót. Ha nem áldozatként éli meg az ember az eseményeket. A magánéletben még nehezebb az „elengedés”. Már legalább tíz éve kért tőlem tanácsot egy asszony. Zátonyra futott a házassága. Pontosabban még zátony se volt, csak szélcsendes, mozdulatlan „állóvíz”. Éva még gimnazistaként ismerte meg a férjét (nevezzük Ádámnak), aki akkoriban a kisváros egyik menő építési vállalkozója volt, és nős. Éva szép lány volt, és fogadott a barátnőivel, hogy ha akarná, el tudná csábítani a feleségétől ezt a férfit. A fogadást megnyerte – övé lett Ádám, akiről az esküvő után kiderült, hogy egyáltalán nem olyan izgalmas társ, mint ahogy a lány álmaiban elképzelte. Mert bár Porschéval járt, a környék módosabb embereivel tárgyalt, a feleségével alig törődött. Éva szenvedett a kirakatbaba-szereptől, de a jólét miatt már nem akarja feladni ezt az életet. Amikor beszéltünk, csak azt hajtogatta: „Leszek én még valaha boldog?” – Igen. A bolygók azt mutatják. Aztán egyik délután Éva is kétségbeesett hangon jelentkezett. – Hát ez az a nagy boldogság, amit ígértél? Még az is lehet, hogy meghalok! – mondta elcsukló hangon. – Kiderült, néhány napja kapta kézhez a CT- vizsgálat eredményét: rosszindulatú daganat van a mellében. Operálni kell. – Halál nincs. Boldogság igen – mondtam, de szavaimat inkább vigasztalásnak fogta fel. Elköszönt, és évekig nem hallottam felőle. Amikor újra jelentkezett, alig lehetett ráismerni. Az egykori nádszálvékony bombázóból kerekded asszonyság lett, csak az arca volt talán még szebb, mint annak idején. Sugárzott róla a boldogság. – Az a betegség gyökeresen megváltoztatta az életemet. Pestre jártam kezelésekre, de olyan rossz állapotban voltam, hogy inkább vonattal mentem, nehogy összetörjem a kocsit vagy magamat. A férjem persze nem ért rá engem fuvarozni. A vonaton megismerkedtem egy kedves emberrel? A történet folytatását az Astroneten olvashatod>>>