Egy Jakab Szent Jakab útján

– Az ezotéria és a közgazdaságtan, a  pénzügy egymástól távoli területeknek tűnnek? – Vizsgálódó, megfigyelő alkat vagyok, szeretem átlátni, hogyan működnek a rendszerek. A gazdaság is rendszer, egy szervezet működése is, és az emberi viselkedés is. Engem az mozgat, hogy megértsem a működésüket, és ami mögötte van. – Nem vagy te Szűz vagy Skorpió jegyű véletlenül? – Skorpió vagyok, elemző-kutató ember. – Mikor voltál a Caminón? – Másfél éve. 2006 júliusának elején indultam. St. Jean Pied de Port-ból gyalogoltam Santiagóig, és utána még elbuszoztam Finisterrébe. Szép volt az óceán partja is, de a legnagyobb élményt a santiagói szentmise nyújtotta. Éreztem, hogy számomra ott ért véget az Út. Finisterre már csak ráadás volt.

– Miért szántad rá magad az útra? – Nem sokat gondolkodtam rajta, hogy menjek-e. Csak néhány hónappal az indulás előtt hallottam róla először. Aztán találtam az interneten egy weboldalt, ott sok kérdésemre választ kaptam. Egyébként nem túráztam az indulás előtt, nem is nagyon tudtam, mire számítsak. Bementem egy túraboltba, és ott kezembe nyomtak egy caminós listát. Nem tudok egy konkrét indokot megnevezni, amiért végül nekivágtam, egyszerűen vágytam rá, belső késztetést éreztem. Utánanéztem a repülőjegynek, épp nagyon olcsó volt, így meg is vettem. Ráadásul negyven napom szabad volt a nyári szünet miatt, tehát minden megfelelően összejött. Én ekkor már foglalkoztam spirituális dolgokkal, sőt magát az utat is spirituális módon éltem át. – Ez mit jelent? – Egyedül mentem, és az volt számomra a legmeghatározóbb, hogy vissza tudtam vonulni a világtól. Nem volt média, nem voltak napi gondok. Lecsendesedett az elmém, akárcsak a meditációban. Ekkor jönnek elő mélyebb gondolatok, érzések. Nekem kb. két hétbe telt, míg idáig eljutottam. Szerintem nem véletlenül történnek a dolgok, és ott is próbáltam ráhagyatkozni a megérzéseimre, a belső vezettetésemre. Az elején nagyon nehéz volt, mert meglehetősen agyalós vagyok, és meghatározott rendszer szerint akartam csinálni mindent. Volt útitervem és számos elvárásom. De fokozatosan hozzászoktam, hogy csak úgy hagyjam megtörténni a dolgokat. Csupán egy térképem volt, útikönyvem nem. Pedig indulás előtt akartam venni, de nem kaptam, és rájöttem, hogy nem kell erőltessem. Végül úgy tettem meg az utat, hogy csak nagyjából tudtam, merre járok épp. Kezdetben úgy terveztem, hogy elgyalogolok Finisterrébe is, de ez plusz három napot igényelt volna, így végig sokkal feszesebb tempóban kellett volna haladnom. Teljesítményorientált voltam, és sok más zarándokon is azt láttam, hogy nem az út volt számukra a lényeg, hanem a cél. Rájöttem, számomra is fontos, hogy a célomat ne adjam fel.

– Megváltozott ez az út során? – Amikor egy nagyon kimerítő nap végén felmásztam a Cebreiro hegy tetejére, és az utolsó szabad ágyat kaptam meg a szálláson, akkor lendültem át a célorientáltságomon. Ekkor tudtam elfogadni, hogy csak menjek, és majd valamikor odaérek? – Találkoztál kint magyarokkal? – Igen, 5-6 magyarral találkoztam, ez általában nagy öröm volt. De mélyebb kapcsolatot nem alakítottam ki se velük, se másokkal, nem is törekedtem rá. Már éltem külföldön többször, és az volt a tapasztalatom, hogy ritkán alakulnak ki olyan kapcsolatok, amelyeket később a távolság és az idő nem halványít el. – Mi az, amit az út hatására leszűrtél magadnak? – Szerintem legtöbben nem ismerik fel tudatosan, hogy miben változtak. A hosszú út során mindenképp változik az ember attitűdje, amit aztán itthon átültet a mindennapokba. Ezért sokan azt mondják, hogy az út nem a Caminón megtett első lépésekkel kezdődik, hanem a hazatéréssel. Mivel az út során többé-kevésbé megváltoztunk, így az itthoni életünk is megváltozik. – A te esetedben mi történt? – Anyukám szerint felnőttebb lettem. Javult a kapcsolatom a családtagjaimmal. Sokkal rugalmasabbnak érzem magam, már lazábban kezelem a céljaimat, könnyebben fel tudom fedezni, hogy mi miért történik velem, és jobban át tudom adni magam annak, hogy csak úgy történjenek a dolgok. Ebben azóta is folyamatosan fejlődöm.