Angyalt kaptam ajándékba

Nézem a gyereket, nézem az anyját, és átkozottul nehéz bármit is kérdeznem. Még egy év sem telt el azóta, hogy Nail, ennek a szép, szomorú szemÛ asszonynak a kicsi fia meghalt. Gyura Barbara pályakezdÕ sportújságíró volt, amikor a kilencvenes évek elején megismerte az orosz származású Ruszlán Haszanovot, a pécsi csapathoz szerzÕdött kosárlabdázót. Összeházasodtak, egy ideig Moszkvában éltek, majd visszaköltöztek Pécsre, és mivel Ruszlán sportolói karrierjének vége szakadt, vállalkozásba kezdtek.

GyönyörÛ kezdet

– Eleinte olyan simán ment minden. – meséli Barbara. – Szépen éltünk, bizakodva. 1994-ben megszületett elsÕ fiunk, Csingiz. Egy évre rá megnyitottuk a papírkereskedésünket. Boldoggá tett minket ez a kis bolt, azt reméltük, hogy biztos anyagi hátteret nyújt majd a gyerekeink fölneveléséhez. Nem voltak tartalékaink, rengeteg hitelt kellett felvennünk, de arra gondoltunk, hogy egészségesek vagyunk, fiatalok és erÕsek, majd csak kinyögjük valahogy a törlesztést. Tudod, én nagyon sokat nélkülöztem gyerekkoromban. Nemcsak anyagiakat, szeretetet is. Mindig arról álmodoztam, hogy ha felnövök, igazi, szeretÕ családom lesz. A férjemmel megfogadtuk, hogy mindent megadunk majd a gyerekeinknek. FelhÕtlen gyermekkort, szeretetet, odafigyelést, gondoskodást. És anyagi jólétet. Éjjel-nappal güriztünk éveken keresztül. Örökké fáradtak voltunk, de boldogok.

Széthullott minden

– Tavaly március 20-án hullott darabjaira a szépen, gondosan felépített kis életünk. Az akkor tizennégy hónapos Nail láza felszökött, és erÕs fájdalmak gyötörték. Kórházba került, ahol három hétig az égvilágon semmit se tudtak kezdeni a betegségével. Valamilyen vírusra gyanakodtak, összevissza gyógyszerezték, majd az utolsó pillanatban, amikor már kritikussá vált az állapota, átkerült egy másik osztályra. Ott pillanatok alatt kiderítették: leukémiája van, és a jobb fülében van egy daganat. Nyár végére a kemoterápia hatására a csontvelÕbÕl eltÛntek a rákos sejtek, a fiam állapota stabilizálódott, kitÛzték a mÛtét napját, hogy eltávolítsák a diónyi daganatot.  Szeptember 6-án mÛtötték. Aznap meghalt a fiam. Az operáló orvos nyitva hagyta a füle mögötti sebet, mert gennygócnak vélte a vérzékeny daganatot. Azt hitte, feltárva szépen kitisztul majd. Végignéztem, bíborvörössé ázik a kötés, majd a párnahuzat, késÕbb a takaró. A férjem az ügyeletes orvost üldözte, én a nÕvérkével ordítottam, aki tehetetlenségében sírt, hiszen semmit se tehetett a professzor engedélye nélkül. Mire kikönyörögtük, hogy segítsenek, mire rájöttek, hogy nem hisztériázom, tényleg nagy a baj, mire kétórányi késéssel odaért a vérellátóból a vér, mire visszatolták a fiamat a mÛtÕbe, már késÕ volt. Bátran kijelenthetem, bár bizonyítani nem tudom: orvosi gondatlanság következtében elvérzett a kicsi fiam. A boncolási jegyzÕkönyvbe azt írták, Nail halálát szívelégtelenség okozta. Nem indítottam pert – teszi hozzá ijesztÕ nyugalommal -, és nem indítok késÕbb sem. Nem vigasz az nekem, ha megbüntetik az orvost.

Meg akartam halni

– Elvesztettem az uralmat önmagam felett. Sírtam, kiabáltam, átkozódtam. Aztán csak feküdtem. Nem ettem, nem ittam, nem szóltam senkihez. Meg akartam halni. De ott volt Csingiz és a férjem, értük aztán összeszedtem magam. Láttam, hogy mennyire szenvednek, tudtam, hogy össze kell kapaszkodnunk a bajban. A férjem zárkózott ember, nem beszél. Csingiz megváltozott. Az óvodában nem bírtak vele. Köpködött, verekedett, tombolt. Akkor nyugodott meg, amikor elmondtam, megint gyereket várok. Néhány hónappal Nail halála után, az elsÕ kétségbeesett összeborulásunkkor megfogant Rinát. Újjászületés, ezt jelenti a neve. Ne nézz már olyan ijedten, nem Nailt keresem Rinátban. Õ egy másik kisfiú. Beragyogja az életünket. Segít túlélni minden napot, egyiket a másik után. Tudod, minden pillanatban azt érzem, hogy nekem három gyerekem van, három kicsi fiam, nem pedig kettÕ. Bajban is vagyok, ha ki kell töltenem valami adatlapot, és a gyerekeim számát kérdezik.

Nem téphetem ki a szívemből

A falakon mindenfelé képek Nailról. Csöpp, pisze orrú fiúcska, hatalmas, kék szemei ragyognak a felnagyított fotókon. – Ugye, milyen gyönyörű baba? – kérdezi Barbara. – Mint egy kis angyal, nem? Azt szoktam mondani, hogy angyalt kaptam ajándékba, aki csak látogatóba érkezett erre a Földre. Ezt írtuk a sírkövére is, nézd csak, itt látszik a képen. Összeszorul a gyomrom, és nem bírom ki, hogy rá ne kérdezzek: van ennek értelme? Minden percben a múltra emlékezni, gondolatban újra és újra átélni a tragédiát? Gyötörni magukat, gyötörni egymást? – Mondtam már, nem akarok felejteni. Hogyan is tehetném? Néha úgy érzem, behúzok egyet annak, aki még egyszer azt tanácsolja, hogy engedjem el Nailt. Tudod az emberek nagyon megértőek. Kedvesek. Segítőkészek. Egy hétig, kettőig. Aztán belefáradnak, beleunnak a sajnálkozásba. Azt szeretnék, sőt el is várják, hogy most már aztán fejezd be a siránkozást. Majd az idő, majd az idő, mondogtaják. Vegye mindenki tudomásul, hogy Nail a kisfiam, nem téphetem ki a szívemből, csak úgy! – elhalkul, mereng. Elöblíti a kávéscsészét. – Tudod, mielőtt megtörtént a baj, én csak hajtottam, és hajtottam, kergettem a sikert, a pénzt. Mindez ma már nem érdekel. Ha egyszer sikerül kimásznunk ebből a rémes anyagi káoszból, csak anya akarok lenni. Nincs más vágyam, csak gyerekeket szülni, és szépen nevelgetni őket Ruszlánnal, aki csodálatos ember és csodálatos apa.

A csőd szélén

– A kisfiam betegsége elvitte minden megtakarított pénzünket. Fél éven át egy percet sem dolgoztam, ültem Nail ágya mellett éjjel-nappal. Több milliót költöttünk természetgyógyászra, aromaterápiára, bioélelmiszerekre. A férjem is teljesen kikészült idegileg, a vállalkozásunk összeomlott. Nem tudtuk fizetni a banki hitel törlesztőrészleteit, és folyamatosan gyűlt a tartozás a kereskedők felé is, akiktől korábban az árut rendeltük. Még a temetésre is kölcsönt kellett felvennünk, az elmaradt törlesztőrészletekre pedig újabb hiteleket. Ezúttal uzsorakamatra. Nail még élt, amikor megcsörrent a telefon, és egy kedves női hang, a bank egyik alkalmazottja azt tanácsolta „barátilag”, hogy adjuk el a boltot (valószínűleg lett is volna tippje, hogy kinek), és fizessük ki belőle az adósságunkat, mert a gyerek elvesztése után sokkal nehezebb lesz erről gondoskodni. Mondom, Nail akkor még élt!  Mint később kiderült, a hölgy a kórházban dolgozó rokonától értesült a fiam állapotáról. El sem tudod képzelni, milyen szívtelenek tudnak lenni az emberek! Az egyik hitelezőnk a temetés után egy héttel ránk küldte a végrehajtót. Egy másik verőlegényekkel fenyegetőzött. Pedig nem hanyagságból, nem rosszaságból nem fizetünk, csak egyszerűen nem tudunk talpra állni, mert az adósság, mint egy hógolyó, óriásira dagad, ha maga előtt görgeti az ember. Ha csak pár hónap haladékot adna a bank? Később visszafizetnénk mindent az utolsó fillérig. Egyenesbe jöhetnénk, nem kellene felvennünk többé uzsorakamatos kölcsönöket. De a pénzintézetek csak a haszonnal törődnek. Mi meg kétségbeesetten próbálunk úszni az árral szemben. Régi könyveinket visszük az antikváriumba, és tejet meg kenyeret veszünk az árából. Bárcsak el tudnánk adni a boltot. Akár áron alul. Ha megvennék, kifizetnénk a kölcsönöket. Meg az uzsorakamatot. Meg a banki hitelt. Majdcsak lesz valahogy. – Remélem, nem értettél félre – szorítja meg a kezemet Barbara búcsúzóul. – Nem adományokért kuncsorgok! Csak választ szeretnék néhány kérdésre. Hogy miért szüli az egyik baj a másikat? Hogy miért tiporják meg az emberek azt, akit már amúgy is megkínzott az élet? Hogy miben reménykedjen a kisember, a hitelre alapozó? Akinek nincs tehetős rokonsága. Aki csak az álmait kapta családi örökségül.