Szellemvilág – találkozások

Érdekes módon az jutott eszembe, hogy most azonnal felkelek és kimegyek főzni egy teát. Aztán jött egy másik hang: nem is akartam én teát inni. Hm. Ennek ellenére feltápászkodtam, kisétáltam a konyhába, azon tűnődve, vajon mi suhant el előbb. Amúgy is eléggé népszerű ez a környék, sok a szellem. Néha megfordul az is a fejemben, hogy itt a házban a közel 100 lakásban körülbelül tíz ember él. Velem együtt. A többi pedig valami kísértet lakta odu. És az egyik ilyen hozzám közel lakó lény bejött egyet teázni. Mivel neki nincs teste, ezért az enyémen keresztül igyekezett beleszürcsölni a forró nedűbe. Amíg ezen kattogtak az agytekervényeim, észrevettem, hogy percek teltek el, mehetek is szűrni. Kis méz, kis citromfacsarás, majd enyhe kézmosás, mert már megint rám ragadt a citrom héjáról az a ragacs. Beültem a szobám egyik sarkába, gondoltam így csupán előttem jöhet bármi. Nem érhet meglepetés. Közben a két tenyerem melegítette a bögre. Kellemes volt. Ekkor bevillant egy férfi arca, majd fehéres szétmosott lepedőre emlékeztető fátyol teste. Először majdnem félrenyeltem, de időben sóhajtottam egyet: „na igen, a teázós ember”. Megállt előttem 2 méterre és ijedten figyelt. Abbahagytam a kevergetést. Furcsa hangulat lett rajtam úrrá. Azt éreztem, mintha bizonyos tőlem idegen érzések kerítenének hatalmukba. Legalábbis erősen próbálkoztak. Be akart hatolni a tudatomba. Valamit a tudtomra akart hozni. Nem lehet ezt másképp csinálni??? – régen sem kedveltem, amikor erőszakkal a fejembe akar mászni akár élő, akár holt. Figyelmeztettem, hogy ezt hagyja abba és amit akar, azt közölje más formában. Elárulta, hogy mindig is itt fog kísérteni mellettem, mint egy árny. Egészen addig, ameddig nem segítek neki abban, hogy eltávozhasson innét. Előbb sem voltam épp a nyugalom hős szobra, de most aztán pláne elkezdett növekedni a pulzusszámom, a vérem az agyam felé áramlott. Gondolom ezt a szellemfigura is elkezdte érzékelni, mert érezhetően forrongott a légkör. Helyben vagyunk! Ki vele, mit akarsz tőlem? – próbáltam lenyugtatni magam, mert mint mondtam nem szeretem, ha zaklatnak, erőszakkal. Ez pedig erőteljesen verte ezt a mércét. Még mindig semmi. Csak csend. A szeme viszont egyre ismerősebbé vált, kezdett körvonalazódni, hogy mit akar ez az ember itt tőlem. Egy „szellem” a múlt időkből, még ebből az életemből. Ráadásul ez az ember még él. Döbbent hallgatás lett úrrá rajtam. Hogy lehetséges, hogy egy régi ember lenyomatával beszélgetek? Megőrültem, vagy mi történt? – gondoltam magamban, miközben a figura láthatóan elkezdett örülni és bólogatni. Na. Még a gondolataimba is belelát. Erről eszembe jutott egy régi fotó, ami ezt a helyzetet ábrázolta. Volt egy férfi és közben a nyakában ült egy másik férfi szelleme. Hogy miért? Azért, mert a régi ember lénye nem hagyta nyugodni az újat. Valamilyen formában megoldatlanságot mutat… Na, de kanyarodjunk csak vissza rám. Ez a férfi szellem nem hozzám kapcsolódik, hanem a feleségemhez, mégis rajtam ül. Ez azt is jelentheti, hogy nekem van megoldandó dolgom, illetve azt is, hogy neki van, de az én lelkemet és szívemet nyomja. A szellemlény csak vigyorog itt nekem, szinte már az az érzésem támad, hogy legszívesebben orrba nyomnám. Persze ez itt nem lehetséges és nem is oldaná meg a dolgot. – Segítenél nekem, hogy mit tehetnék veled? Te segítesz nekem? Vagy nekem kéne segíteni neked? Hogy van ez… Mivel te kerestél engem, ezért erre a kérdésre igazán felelhetnél! – kezdtem végül a csevejt. Persze először olyan érzésem támadt, mintha a falnak beszélnék. Szinte elkezdtem röhögni magamban, hogy ŐRÜLET. Itt dumálok egy szellemmel, aki halálosan csendben van, kiröhög, mosolyog nekem és meg nem szólalna. Szellemes vagy – gondoltam… A „falnak beszélek” szindróma később sem változott. Így maradt a saját ötletem, hogy magamba nézek. Hiszen az ilyen lények sokszor csupán a saját belső világunk kivetülései. Idelebegett elém egy bennem élő történet. Megelevenedett egy figura. Szép. Ideje helyére tenni a régi emberek csontvázait. Aki meghalt, az mehet a temetőbe, és gyújtok egy gyertyát nekik. Aki pedig még él, annak adok friss virágot. De a kettőt nem jó összemosni, mert akkor ide fognak járkálni a számomra halott személyek és még virágot is kapnak… Na nem. Nem hagyhatom. Elővettem pár gyertyát, természetesen fehéret. A teázáshoz éppen passzolt. Majd azt kívántam, hogy menjen el békével és találja meg boldogságát. Közben gyújtottam 3 gyertyát. Meglepve vettem észre, hogy a kép elkezdett halványulni, arcomra mosoly ült, szívembe béke költözött és újra csend lett. Rájöttem magamtól is: csinálhatnék teát, sűrűbben 🙂 Tanulság: Csontvázakat a temetőbe, élőket az élő színre… különben a rólad készült fotókon ott lesz egy kis fehér szellemfolt, ami mindig kísérteni fog. Vagy kísérni? Hátborzongató.