Az űrből jött az élet?

A dolog sokkal fontosabb, mint hinnénk. Könnyű ugyanis legyinteni, átlagember módra: „Nem mindegy? Fő, hogy van élet, és mi is létezünk, csak ez számít!” Bizony, nem csak ez számít. A földi élet kialakulásának apostolai eddig eléggé zavaros történeteket adtak elő arról, hogyan keletkezhetett az élet „véletlenül”, a sok millió évvel ezelőtti földi körülmények között. Elég, ha csupán a valószínűség-számítás szempontjából vesszük szemügyre az elméletet, és máris kiderül, mennyire bizonytalan, megbízhatatlan teória. Nagyon kicsi az esély, hogy olyan bonyolult folyamat, amely a biológiai élet keletkezéséhez szükséges, megindulhatott az akkor itt található, csupa élettelen anyagból. Hoyle brit tudós szerint azonban könnyen lehet, hogy az élet „csírái” a csillagközi térben keletkeznek. Az sincs kizárva, hogy épp azokban a gázfelhőkben, amelyekből később a csillagok (napok) is születnek. Aztán az üstökösökben és más, a kozmoszban vándorló égitestekben, mínusz 270 fokos hőmérsékletre „lefagyasztva” vándorolnak ezek az életkezdemények, akár sok millió vagy milliárd évig is, ha kell.

Majd amikor az üstökös – meteorit formájában – lezuhan az egyik bolygóra, és ott alkalmas feltételeket (hő, szabad víz, levegő stb.) találnak azok a csírák, akkor életre kelnek és benépesítik a bolygót. Később a természetes fejlődés révén aztán létrejönnek belőlük a bonyolultabb, szervezettebb élőlények. A végén pedig kialakul az, amely már tudatosan hozzálát a környezete átalakításához. Nálunk az ember, másutt más élőlény, megint másutt egy harmadik, negyedik és így tovább… Sokkal izgalmasabb viszont az elmélet továbbfejlesztett változata. Kevéssé valószínű ugyanis, hogy az élet csak úgy, magától terjedne az űrben! Tegyük félre, egyelőre, a „teremtés vagy evolúció” elméletét és azt a kérdést, hogyan keletkezett az élet valaha, valahol, egyáltalán a világmindenségben. A lényeg az – állítják a másik elmélet mellett kardoskodók -, hogy ezt a folyamatot a régebben itt élő civilizációk tagjai aligha bízhatták a véletlenre, az üstökösök sok évmilliárdos vándorlására. Ennél sokkal érdekesebb és valószínűbb az a folyamat, amikor ők maguk gondoskodnak az élet elterjesztéséről a világmindenségben!

Miért tennék ezt?

A válasz egyszerű: mert ez létük célja, értelme. Mint ahogy valamikor a miénk is az lesz. Könnyen meglehet: az élet és az értelem úgy terjed az űrben, hogy mindig a legfejlettebb civilizáció lényei küldik szét az általuk technikailag elérhető térségbe, sőt azon is túl. Mondjuk úgy, hogy sok-sok automata űrhajóba teszik a lefagyasztott tartályokat, mindegyik űrhajóba amennyi belefér, és az összes irányba elküldik ezeket a járműveket, amelyek – ha kell – akár millió vagy milliárd éven át vándorolnak az űrben, csak úgy, „találomra”. A vezérlőberendezések mindig egy-egy galaxis, naprendszer felé irányítják az élethordó kis járműveket. Lényegében teljesen mindegy a küldők szempontjából, mikor és hová érkezik a szonda vagy az űrhajó; az a lényeg, hogy az élet, ha lassan is, de terjedjen szét! Az űrhajók, amint megfelelő állapotú égitestre találnak, kilövik az egyik kis tartályt, és mennek tovább. Az életet küldők talán soha meg sem tudják, hol terjesztették már el az életet, és hogy az ott megfogant-e, fejlődésnek indult-e, vagy szinte már a kezdetkor kipusztult. Az élet terjesztésének parancsa lehet a legfőbb értelme valamely civilizáció létezésének. Így aztán, feltehetően, így vagy úgy hasonlítunk azokhoz, akik létrehoztak bennünket. Természetesen a helyi körülmények hatására minden, életre alkalmas bolygón eltérőek egymástól az ott kifejlődő értelmes lények. A genetikusok már bebizonyították, hogy a Föld minden egyes élőlényének azonos a genetikai kódja. Tehát a földi élet egyazon „forrásból”, egyetlen pontból vagy eseményből indult ki. Nincs kizárva, hogy nem is itt keletkezett, hanem valahol máshol, és onnan küldték el ide, hogy egykor majd mi is ugyanezt tegyük. Ha elég fejlett lesz az emberiség, nekünk, Földlakóknak is létre kell majd hoznunk más élőlényeket, a tőlünk nagyon távoli világokban, hiszen az élet örök, és nem szabad hagyni, hogy az értelem kihaljon.