Csábító szirének

A szirének mitikus tengeri lények az ókori görög hitregében, akik a hajósokat csábos énekükkel magukhoz vonzzák, majd pedig felfalják. Akheloósz folyamisten és Melpomené múzsa leányai voltak, asszonyfejű, de madárszárnyakkal és karmokkal rendelkező szörny

A legelterjedtebb források szerint hárman voltak, Aglaiophoné, Thelxiepeia és Peiszinoé, de számukat egyes elbeszélések kettőre, mások háromra, négyre, illetve kilencre teszik. A lányok anyjuktól gyönyörű hangot örököltek. Nagyon büszkék voltak erre a képességükre, idővel azonban gőgösek lettek. Ez odáig fajult, hogy kihívták a múzsákat egy zenei párviadalra, annak ellenére, hogy anyjuk is múzsa volt. A versenyen vereséget szenvedtek, és a múzsák büntetést szabtak ki rájuk: külsejüket félig madárrá változtatták, éneküknek bűvös erőt adományoztak, és arra ítélték őket, hogy a hajósokat veszejtsék el. Ettől kezdve a Sirenum scopuli elnevezésű kis szigetcsoporton laktak, Campania partjainak (Dél-Olaszország, Sorrentói-öböl) közelében (a szigetek mai nevei: Licosa, San Pietro és La Galetta), illetve más források szerint Szicíliában a Pelorum hegyfoknál, vagy Capri szigetén. Ha hajót pillantottak meg, bűvös hangjukon énekelni kezdtek, és ezzel magukhoz csábították a szerencsétlen tengerészeket. Mikor az elbűvöltek partot értek, a szirének megragadták, és addig fojtogatták őket, míg el nem pusztultak, majd kiszívták a vérüket. A szigetet rothadó tetemek, csontok, koponyák, és kiszáradt emberi bőrök borították. Kettős természetük, csodálatos hangjuk és gyilkolási hajlamuk miatt „alvilági múzsáknak” is nevezték őket. A legkorábbi vázaképeken leányarcú halálmadárként ábrázolták őket. Később, szarkofágok domborművein és sírköveken madárlábakon pihenő, szárnyas, női felsőtestű lényekként jelentek meg. A későbbi korokban ábrázolásuk idealizálódott: szép arcú, vonzó nőalakok, csak lábaik figyelmeztetnek arra, hogy nem tündért, hanem szirént láthatunk. A középkor halfarkú testet adott nekik – alakjuk így került a népmesékbe, ahol mint vízi tündérek vagy sellők jelentek meg (Lorelei, Kis hableány). A modern irodalomban és képzőművészetben a szenvedélyes, erotikus, független nő megtestesítői, alakjuk gyakran párosul olyan csábító asszonyokéval, akik szerelmükkel romlásba döntik partnerüket.

Történetüket elsőként Homérosz meséli el az Odüsszeiában. Odüsszeusz Kirké tanácsára emberei fülét viasszal tömte be, magát pedig az árbochoz kötöztette, így baj nélkül hajózott el szigetük mellett, bár köteleit szaggatva hallgatta a szirének bűvös énekét. Nem Odüsszeusz az egyetlen görög hős, aki szerencsésen megmenekült: Orpheusz az argonautákat mentette meg a szirénektől úgy, hogy lantjátékkal kísért dalaival túlzengte éneküket. Valamelyik e két menekülés közül beteljesítette a szirének előre megjósolt sorsát, miszerint addig élhetnek, míg valaki meg nem menekül előlük: szigetükről a tengerbe vetették magukat, és ott három sziklaszirtté változtak. A tengereket és a szárazföld tavait, folyóit benépesítő fél-emberek azóta foglalkoztatják az ember képzeletét, amióta először merészkedett ki a tengerek nyílt vizére. Sokféle nevük van e lényeknek: szirén, sellő, vízitündér, hableány, najád, triton, tengeri nimfa, nereida vagy néreisz. A róluk szóló mesék is többfélék: némelyek gyengéd, jószívű teremtésekről regélnek, mások gonosz tengeri szörnyekről. A hagyomány szerint a sziréneknek nincs lelkük. Egy hableány csak akkor nyerhet emberi lelket, ha feleségül megy egy földi halandóhoz. Sok mese szól az ilyen kevert házasságokról, vagy meg nem valósult próbálkozásokról, például Andersen Kis hableánya. Míg a szirén eleve mitikus alak volt, a sellőt az ókori tudósok sokáig valódi lénynek tekintették. Az idősebb Pliniusnál találkozunk először részletes leírásával: „Ami pedig a sellőket illeti, akiket nereidáknak is neveznek, nem a képzelet szülöttei: mert ahogy megrajzolják őket, olyanok valójában: pikkelyek fedik testüknek még azt a részét is, amely emberi formájú.” Talán nincs a világnak olyan része, ahol a hableány-legenda valamilyen formában ne szerepelne a néphagyományban. Ez arra utal, hogy lennie kell valamennyi valóságtartalmának, esetleg egy állat révén, amely messziről sellőszerűnek tűnik. Több lehetőség is kínálkozik: a tengeri tehenek, illetve a különböző fókafajok. Tengerészek gyakran említik, hogy távolról nézve a fóka mennyire hasonlít az emberhez. Bizony, még mostanság is elhangzik egy-egy beszámoló arról, hogy a világ valamely távoli pontján sellőket láttak.

Ezek is érdekelhetnek

Ezt már láttad?

Ajánlott tartalmak

Kapcsolódó cikkek