Eltűnésére nincs magyarázat

De olyan is van ám, hogy ami létezett, méghozzá olyan magától értetődően, hogy már fel sem tűnt, hogy van, mert megszoktuk, mert beépült a mindennapi életünkbe, egyszer csak… Egyszer csak eltűnik. Felkutatunk érte mindent, tanúkat hívunk, akik szintén látták, hogy itt volt, mert rettegünk, hogy eredeti létezése is csak a képzeletünk műve volt, és az bizony az elmezavar jele volna, de hiába. Minden és mindenki bizonyítja, hogy az a bizonyos dolog vagy élőlény volt, e helyen volt, és annak, hogy e pillanatban hűlt helye, nincs más oka, mint hogy csoda történt, varázslat, de legalább is valami nagyon para dolog. Folytatásos összeállításunkban olyan történeteket olvashattok, amikben valami vagy valaki eltűnt, és senki sem érti, hova és hogyan.

Kari néni meg a nyaklánc

Kari néni a nagymama nővére volt, nem nagyon szerettük, mert morcos volt és rossz szagú, de karácsonykor és más sátoros meg családi ünnepeken azért mégis meglátogattuk, ha másért nem, hát becsületből. Egy ilyen látogatás alkalmával történt, hogy Kari néni kitette a kerek asztalkájára a férjétől kapott igazgyöngysor nyakláncát, hogy megcsodálhassuk. Az ilyen mutogatósdik nem voltak szokatlanok Kari nénitől, mert minden egyes látogatásunkat arra használta, hogy dicsekedjen. Dicsekedjen a régi életéről, amikor még szép volt és fiatal, és olyan művelt, hogy a doktortól a professzorokig mindenki az ő társaságát kereste a délutáni teákon, mert csak vele lehetett érdemben irodalomról, művészetről, építészetről, zenéről beszélni. Egy kicsit nagyot mondó volt ám a Kari néni, bár bizonyítékunk nincs rá, de mégis gyanús, hogy a történeteiből nem sajnálta a színt, és minél többször mesélte el őket, annál színesebbre sikeredtek. Így volt ez a nyakláncos történetével is. Ültünk tehát Kari néni szalonjában (ez a panellakásának nagyobbik szobáját jelentette), és illedelmesen bámultuk a kerek asztalkára kihelyezett igazgyöngysort, amit eddigi elmesélései szerint az urától kapott a tizedik házassági évfordulójukra, Isten nyugosztalja szegény Lackót. Ennyi. Ezt eddig is tudtuk és untuk. De most nem elégedett meg Kari néni a kissé lapos történettel, és megtoldotta a következőkkel. Lackó, vagyis a férj, fogságba esett a Donnál, és Kari néni nem tudhatta többé biztosan, viszont láthatja-e őt valaha. Ezért könnyekre fakadt, és miközben Lackójára gondolt, szinte látta lelki szemei előtt, hogy a könnyei igazgyöngyökké változnak. Olyan nagyon látta, hogy talán még meg is fogta, nyakára is próbálta azokat a gyöngyöket. (Süljön ki a két szemem, ha nem igaz, vetette közbe Kari néni, mert biztos, ami biztos, ha kételkedtünk, ha nem, ezt néha közbe vetette.) Szóval az történt, hogy az igazgyöngyös látomás után három nappal megérkezett a fogságból a Lackó, és a zubbonyából előhúzott egy zsírpapírba csomagolt kis valamit. Kari néni kibontotta, és összecsapta két kis kezét, így ni. Mert azt a csudát, amit ott látott, nem is lehet elmondani szavakkal. Az igazgyöngysor volt benne, méghozzá éppen ugyanaz az igazgyöngysor, amit látomásában a könnyeiből megdermedni látott pontosan három nappal azelőtt. (Ha hazudok, itt süljön ki a szemem.) De ez még semmi. Mert Lackó elmesélte, hogy ő bizony úgy jutott a gyöngyökhöz, hogy amikor az őrök nem néztek oda, ő belevetette magát a Don jeges vízébe, hogy így próbáljon megszökni, mert épp a Don partján volt a fogolytábor. Arra gondolt a Lackó, hogy inkább vesszen a jeges habok közé, mint hogy ott rohadjon meg élve a szögesdrót mögött. Hát, amint elmerült a víz alatt, lekeveredett egészen az aljára. És mit látott a legalján? Egy asszonyt, aki sír. És kire hasonlított megszólalásig az az asszony? Na kire? Hát a Kari nénire. És amint nézte a Lackó a síró asszonyt, aki amúgy a Kari néni volt, látta, hogy nem is könnyek potyognak a szeméből, hanem igazgyöngyök. Hát összegyűjtötte őket, és elhozta, itt van mind, láncba fűzve. Hiszitek? Kari néni fenyegető arccal bámult ránk, hát bólingattunk, hogy elhisszük, persze, miért ne hinnénk. Ezzel megnyugodott, és kiment a teáért. Igen ám, de amint visszajött, elfehéredett, és úgy bámult, mint aki kísértetet lát. A kerek asztalkát bámulta, amin hűlt helye volt az előbb még ott tekergő gyöngysornak. Próbáltuk nyugtatni, hogy ne sírjon, biztos csak leesett. Tűvé tettünk érte mindent. Még Kari néni zsebeit is átkutattuk, hátha véletlenül eltette. A saját zsebeinket is kiürítettük, a szőnyeget felgöngyöltük, a bútorokat odébb toltuk, sehol semmi. Szörnyen kínos volt ez, mert bár nem mondta ki senki, mégis ott lebegett a fejünk fölött a gyanú, hogy egyikünk megirigyelte a szép láncot, és elcsente. Vagy hogy Kari néni talán ezt gondolja. Egy idő után, amikor már tényleg nem volt többé hol keresni, elbúcsúztunk és hazamentünk. Kari nénit sírva hagytuk magára, a fotelban gubbasztott, és úgy zokogott, hogy felmerült, talán másik gyöngysor is kitelik a könnyeiből. Másnap kora reggel csengett a telefon. Megvan a lánc, sikította Kari néni. Képzeljük csak el, csacsogta, hogy amint felébredt, első pillantása a kis kerek asztalkára esett, és mit látott ott, na mit? Hát az igazgyöngysort. Épp úgy hevert ott, mint ahogy hagyta, amikor előző este kiment a teáért. Itt süljön ki a szemem, ha hazudok, tette még hozzá, majd lecsapta a kagylót.

Hornos Gyula történetéről egy korabeli, megsárgult újság lapjain olvastam vagy húsz évvel ezelőtt, és azóta sem ment ki a fejemből. Az is lehet, hogy nem Hornosnak, hanem Hornyosnak hívták, sőt, az is lehet, hogy Gyurinak és nem Gyulának, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a szerencsétlen embernek három füle volt. Egyik a feje egyik oldalán, ahogy ez lenni szokott, a másik a másik oldalon, ez is rendben volt. De a harmadik bizony a bal füle fölött éktelenkedett, mint egy macinak. Abban az újságban még fénykép is volt róla, a fene egye meg, hogy nem tudom, hová rakhattam. Amikor az anyja szülte a Hornos Gyulát, majdnem belehalt, mert beakadt az a harmadik fül, és sehogy se akart kiszabadulni. De a bábának hála, mégis kiszakajtották a csecsemőt, és ahogy kiszakajtották, el is állt mindenkinek a lélegezte, még a tulajdon anyjának is, mert ilyet még nem láttak, hogy egy csecsemőnek három füle lenne, méghozzá úgy, hogy a harmadik, felesleges fül olyan nagy, mint egy meglett férfi füle. Csúfolták is eleget a kis Hornos Gyuszikát a társai, Fülesnek gúnyolták, és amint tehették, jól belekapaszkodtak az éktelen fülébe és megrángatták. Az édesanyja próbálta elhinteni a faluban, hogy az ő kisfia bizony táltos, és akit megérint, arra szerencsét hoz, a nagy fülébe pedig a Jóisten sugdossa az igazságokat, de nem hitt neki senki, csak kinevették. Így telt-múlt az élete Hornos Gyulának nagy szomorúságban. Mikor aztán egy napon égi áldás érte. Az égi áldás Kis Margit képében jött, aki rámosolygott Hornos Gyulára, és azt mondta neki, ni csak, egészen szép a szeme. És még azt is mondta neki, hogy ha nem lenne három füle, csak kettő, és az a kettő pedig jobbról is, balról is egyforma volna, ő bizonyisten hozzámenne feleségül. Elpirult erre a Hornos Gyula mindhárom füle, és a szíve meg úgy ugrált a boldogságtól, hogy majd kiugrott a helyéből. De nem sokáig ugrált, mert hamar rájött, hogy ott van az a HA… Vagyis csak akkor megy hozzá a Kis Margit hites feleségül, ha megszabadul a harmadik fülétől. Erre aztán olyan szomorú lett, hogy úgy döntött, elbujdosik és vissza se jön többé. Egyenesen az erdőbe ment, ahol az éjszakát is töltötte. Hogy az éjszaka mi történt, azt nem tudja senki, még Hornos Gyula se, mert hogy végigaludta egy óriási fenyő tövében a puha mohán. De egy biztos, hogy reggel, amikor megszámolta a füleit, csodálkozva tapasztalta, hogy csak kettő van belőlük, méghozzá kettő egyforma. Megszámolta őket még egyszer, aztán még egyszer, de mindig csak ez lett az eredmény. Körülnézett a fenyő alatt, hátha megtalálja a nagyobbik fülét és meglátja, mi lett vele, de az nem volt sehol. Eltűnt. Visszanyargalt hát a faluba boldogan, és ment, hogy megkérje a Margitot, aki állta a szavát, és hozzáment rögvest. Folytatjuk!