A mindennapi kenyér

– Éhes vagyok, édesanyám! Kérek szépen kenyeret! – Nincsen – mondta az édesanyja. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez. Szaladt a kisfiú a pékhez. – Kérek szépen kenyeret. – Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz. Futott a kisfiú is a molnárhoz. – Kérek szépen kenyeret. – Tőlem fiam még lisztet is hiába kérsz. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba. Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott. – Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú. – Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe. – Hová lett? Hol van? – Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle. Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta. – Add csak ide a sapkádat. A kisfiú odaadta. A földmíves megtöltötte búzával. – Na, szaladj vele a molnárhoz! Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna. Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.