Árvácska

Majd mindjárt utána felnézett az azúrkék mennyboltozatra, összetette a két kezét és felfohászkodott: – De jó volna, ha nekem édes, bársonyos arcú kisleányom lenne! Mindig selyembe, bársonyba öltöztetném, becézgetném, dédelgetném. A szelídarcú fiatal asszony sóhajtását bizonyára meghallotta egy fehér szárnyas kisangyalka, mert rövid idő múlva csakugyan küldött neki az Istenke egy bársonyos arcú kicsi leányt. Nagyon boldog volt az asszony, és kisleányát elnevezte Árvácskának. Árvácskából nemsokára igazi kis árva lett, mert édesanyja egy nap nagyon beteg lett és meghalt. A kisleánnyal ettől fogva senki sem törődött. Fáradtan, éhesen bolyongott, és valahogyan kitévedt a kert kapuján. Úgy eltévedt, hogy nem is találta már meg visszafelé az utat. Fázott Árvácska, és éhezett, a kimerültségtől pedig alig bírta vonszolni magát. – Óh, édes anyácskám! – zokogott fel. – Miért hagytál magamra? Lásd, amióta elmentél, mindenki bánt. Szép, szelíd arcú anyácskám, gyere vissza fázó, éhező Árvácskádhoz! Két kis kezét összetette Árvácska. Felnézett az azúrkék mennyboltozatra. Várta, hogy megnyíljon a mennyország és kilépjen rajta anyácskája. Ekkor egyszerre csak emelkedni kezdett a lába. Kicsi szárnyakat érzett két vállán, és repülni kezdett egyre magasabbra. Ott látta magát a szép nagy, kertben, ahol szelídarcú anyácskájával sétálgatott. Lábai alatt friss zöld pázsit terült el. A rózsák bársonyosan simogatták, a violák feléje nevettek. Az árvácskák közül kilépett egy apró tündérke. Sárga cipőcskét nyújtott feléje és lila bársony ruhát, csilingelő édes hangján így szólt: – Íme, fogjad kis Árvácska! Szép, szelíd arcú anyácskád küldi mindezt. Öltözz fel gyorsan, és gyere velem, hogy hozzá vihesselek. – De tüske szúrta meg a kezemet, kő nyomta meg a lábamat, össze-vissza tépett a bozót! – Hogyan menjek így anyácskám elé? Megijed tőlem, ha így lát viszont. – Ebben az esetben nem tudok mást mondani, mint hogy vissza kell menned a Földre. Ha nem akarod, hogy anyácskád búslakodjon, tovább kell ott tűrnöd és szenvedned. – De a szép sárga cipellőcskéket, a lila bársony ruhácskát magammal vihetem? – kérdezte Árvácska. – Nem – válaszolt a tündér -, mert ha visszamész, oda egyebet kell vinned, úgyhogy nem marad hely ezek számára. – Vajon mit? – nézett fel gyorsan a leányka. – Előbb el kell határoznod magadat, hogy itt akarsz-e maradni, felhúzod-e a bársony cipellőcskéket, felveszed-e a lila bársonyruhát, és anyácskád elé sietsz. De akkor nem szabad ám arra gondolnod, hogy megfájdul a szíve, ha meglátja kezeden a tüskék nyomát, ha észreveszi, hogy lábadat kő sebezte fel. Akkor erősnek és keményszívűnek kell lenned, és el kell viselned, hogy anyácskádat sírva lásd viszont. – Nem, nem, nem, jóságos tündérke, csak ezt ne! – sikoltott fel Árvácska. Inkább visszamegyek a drága cipellőcske nélkül, a lila bársony ruhácska nélkül, de azt nem bírom el, hogy anyácskám sírjon. – Menj hát, kedves, jószívű kis Árvácska! – simogatta meg az angyalka a leányka fejét. És vidd magaddal ezt a fehér virágot, hintsd szét mindenfelé, amerre gyermekeket látsz, hogy valamennyinek jusson belőle. Isten veled és ne félj! Anyácskád két szeme idefent virrasztani fog fölötted, és összekulcsolt két keze azért imádkozik, hogy neked odalent ezentúl jó dolgod legyen, mert te ezt méltán megérdemled. – Menj, kis Árvácska, és vidd magaddal e fehér virág képében a gyermeki szeretetet!