Halálközeli élmények

A megrögzött materialisták a halál közeli élménybeszámolók mögött egyfajta hallucinációt, az oxigén nélkül maradt agy vízióját vélik felfedezni. Mivel azonban a föld különböző részeiről, a különböző kultúrákból származó hasonló élményt átélt emberek beszámolói megdöbbentő hasonlóságot mutatnak, egyre több tudományos kutató foglalkozik a halál közeli élmények tudományos vizsgálatával. A halálfélelemnél valószínűleg nincs fájdalmasabb, elviselhetetlenebb szorongás. A filozófusok szerint ugyanakkor az ember éppen azért képes az alkotásra, éppen azért tudja saját korlátait és félelmeit legyőzni, mert tisztában van azzal, hogy ideje véges, mégsem akarja ezt elfogadni. Jómagam, aki még soha nem éltem át hasonlót, szeretném elhinni, hogy mindaz, amit a riportban szereplők elmesélnek, igaz. Szeretném hinni, hogy van létezés a halál után is. Valahol mélyen, titkon, a szívem legmélyén próbálom hinni, hogy létezik egy rendező elv, egy fölsőbb értelem, nevezzük Teremtőnek, aki kusza, kicsinyes és nyomasztó mindennapjainkat értelmes egésszé rendezi végül, és azt is, hogy amikor majd már elviselhetetlenül nehéz lesz, legalább akkor segít.

– Olyan érzésem volt, mintha egy sötét alagúton, egy csövön haladtam volna át – emlékszik vissza az egész későbbi életét megváltoztató emlékre Andersné Papp Ilona. A ma hetvenesztendős, gyógynövény-terápiával és gyógyító energiakövekkel foglalkozó debreceni asszony félidős várandós volt, amikor alhasi fájdalmakkal kórházba került. A téves diagnózis alapján megindított szülés során méhűri vérzés lépett fel. Többszöri eszméletvesztés után az asszony szíve megállt. – Kiléptem a testemből, és láttam magam a műtőasztalon feküdni – mondja. – Hallottam, hogy az orvosok vért hozatnak, és azt mondják, nem elég. Láttam egy gyermek, saját magzatom arcát összetörve, véresen. Mozgott. De én nem éreztem fájdalmat, se félelmet, csak valami vonzást, valahol messze vakító fényt, amely szívott magához. És én menni akartam, mert minden könnyű volt, meleg és szeretettel teli. De akkor valaki átölelt, valami melegség beterített, és egy hang azt mondta, nézd, hányan küzdenek az életedért. És ekkor visszatértem a testembe. Ez a visszatérés olyan természetes volt, mint az ébredés. Erről persze akkoriban nem beszéltem senkinek. Elnyomtam magamban, azt hittem, álom volt, furcsa játéka az agynak. Csak évtizedekkel később Amerikában, ahol kapcsolatba kerültem egy látóemberrel, tudtam meg, hogy mindaz, ami velem történt, egyáltalán nem egyedi eset. Ez az ember tanácsolta nekem, hogy engedjem magamban kiteljesedni azt az energiát, amellyel rendelkezem, és próbáljak meg elvont dolgokkal foglalkozni.

Örökre eltűnt belőlem a halálfélelem

– Életem legszörnyűbb időszaka volt, amikor kiderült, hogy tumorom van. A mély altatásban végzett két és fél órás műtétem jól sikerült. Csak amikor már az intenzívre vittek, lépett fel komplikáció. – Moleczné Márkus Ágnes 1984-ben került a klinikai halál állapotába. – Emlékszem – folytatja beszámolóját az asszony -, az operáció végeztével felébresztettek, hallottam, hogy az orvosok azt mondják, minden rendben van, s azt is, hogy hagyják aludni. Az álom azonban túl hosszúra sikerült. A műtét utáni vérzés miatt kómába kerültem. Ezt azonban természetesen csak később tudtam meg. Akkor ott, az intenzív őrzőben én is megtapasztaltam azt, amiről manapság már nagyon sokan beszámolnak. Elmúlt belőlem minden fájdalom. Hihetetlen békességet és megkönnyebbülést éreztem. Valami puha, meleg, bársonyos feketeségben úsztam, amelynek végén egy fényes pontot láttam, amely hívott magához. Ugyanakkor valami dühfélét is éreztem, amiért nem tudok eljutni odáig. A következő pillanatban láttam egy ápolónő kétségbeesett arcát a testem fölé hajolni. Láttam, ahogy megindul a jövés-menés. A kórház összes ügyeletes orvosa körém gyűlt, és én szerettem volna elmondani nekik, hogy ne izguljanak, jól vagyok. Láttam egy idős nénit az ágy lábánál, és hallottam, amint azt mondja, milyen szomorú, hogy ezt a fiatal teremtést elveszítjük. És szólni akartam, hogy ne sírjon, és hogy nem kell félni, itt jó, itt békesség van, melegség és szeretet. Aztán visszatértem a testembe, és újra fájt minden, az egész létezés. Döbbenetes élmény volt ez. Nem szóltam persze senkinek róla. Féltem, hogy bolondnak néznek. De akkor, abban a néhány pillanatban örökre elmúlt belőlem a halálfélelem. Azóta tudom, hogy csak átmenetileg vagyunk itt a földön, és hogy létezik egy másik dimenzió, és az a másik az igazi otthonunk. Moleczné Márkus Ágnes betegsége idején, 1984-ben vegyésztechnikusként dolgozott. Se munkatársainak, se férjének nem beszélt soha arról, amit átélt. Csak ő tudta, hogy egész élete megváltozott. – Én sok sorstársammal ellentétben – mondja – soha nem akartam öngyilkos lenni, mert parapszichológiai tanulmányaimból tudom, hogy bár az életünket kölcsönbe kaptuk, nem mindegy, hogyan sáfárkodunk vele. Valamennyiünknek feladatunk van itt a földön. Utunkat jelek kísérik, a jelek megmutatják, helyes-e az ösvény, amin megyünk. A betegség végső figyelmeztetés, arra tanít minket, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk. Azóta, hogy én ezt tudom, és azóta, hogy minden erőmmel próbálok az embereknek segíteni, thanatológusként igyekszem a haldoklóknak vigaszt nyújtani, a betegségek elkerülnek. Békében és szeretetben élek, de egyúttal kicsit idegenként is az emberek között.

1980 decemberében történt. M. Ottó húszévesen határőrként szolgált a seregben. Motorcsónakos járőrként őrizte a Dunát. Az idő már hidegre fordult, a folyón megjelentek az első jégtáblák. A hajót vékony, síkos jégpáncél borította, amikor Komáromnál a fiatalember parancsot kapott a kikötésre. Ottó mászni kezdett a hajó orrában lévő kötélért. Lehajolt, lába a hártyás jégen megcsúszott, elveszítette az egyensúlyát és háttal a jeges folyóba zuhant.  – A víz olyan hideg volt, hogy szinte fájt. Éreztem, hogy valami húz lefelé, a mellkasomat acélos erő szorította. De a következő pillanatban úgy éreztem, hogy kirepülök a vízből, lebegtem a levegőben, és közben láttam, hogy a testem elmerül. De ez nem zavart. Valami örvényféle bontakozott ki körülöttem, csikorgó, nyüszítő hangokat hallottam. Távolban fényt láttam, és embereket, akik engem néznek. Elindultam feléjük, de akkor egy hang megszólalt mögöttem. Ha tovább mész, nincs visszaút. Egy vakítóan sugárzó alak állt mögöttem, a hangja zengő volt és szeretettel teli. Még nem kellene itt lenned, gyermekem, mondta. Megfogta a kezem, és ugyanazon az örvényen át, amin jöttem, visszavezetett. A lebegés eltűnt, újra jeges hideget éreztem, levegő után kapkodtam és hányni kezdtem. Hánytam, amikor újraszülettem. Évekig nem beszéltem erről a dologról senkinek, de valami megváltozott bennem. Teológiát kezdtem tanulni, és mormon pap lettem. De egy ideje már azt is tudom, hogy a hithez nincs szükség egyházra. Elhagytam a gyülekezetem. Továbbléptem. Ma már biztosan tudom, hogy én ott, akkor Krisztussal találkoztam. Ő hozott vissza, ő fogta a kezem.

– Ma már nemcsak orvosok, agykutatók, neurológusok, de a kvantumfizikával foglalkozó tudósok is feltételezik, hogy a tudat helye nem kizárólag az agyban található – mondja dr. Liptay Wagner András, a halál közeli élmények kutatásával foglalkozó Revital Alapítvány elnöke. – Feltételezhető, hogy az atomok mélyén, az atommag és az elektronok között lévő térben sok milliárd kilobyte információ tárolására elegendő hely van. A tudósok feltételezik, hogy e szubatomáris szinten tárolódó információtömeg, amit mi, emberek gondolatokként, érzelmekként, vagyis tudatként ismerünk, folyamatosan bővül, a születés előtt is létezett, és a halál után sem szűnik meg. Én, mint akinek eredeti szakmája az informatika, a magam számára ezt úgy tudom megmagyarázni, hogy a tudat a szoftver, az agy a hardver, és az információ térben és időben éppoly végtelen, mint az internet. Véleményem szerint mindenképpen elgondolkodásra késztető az a tény, hogy a klinikai halál állapotából visszatérő emberek csaknem fele korától, vallásától, neveltetésétől függetlenül közel azonos élményekről, észlelésekről számol be. Alapítványunkat azért hoztuk létre, hogy Magyarországon felkutassuk a baleset, betegség vagy operáció során halál közeli állapotba került embereket, segítsünk nekik pszichés egyensúlyuk helyreállításában, tudományosan elemezzük és rendszerezzük a felkutatott eseteket, támogassuk a témával foglalkozó szakdolgozatok megírását, és továbbképzéseket tartsunk orvosok, ápolók, laikusok számára.

Mit mondanak a vallások a túlvilágról?

Az egyiptomi vallás szerint az embernek két lelke van, a Ka és a Ba. A Ka az ember halála után a holttest mellett marad, míg a Ba elszáll a túlvilágra. A fáraó előtt megnyílnak az ég kapui, sólyomként repülhet a Naphoz, és maga is napistenné változik. A papok, hadvezérek, birtokosok a túlvilágon is kiváltságokat élveznek, az istenek előbb-utóbb magukhoz fogadják őket, az egyszerű emberek ezzel szemben Earu termékeny mezeire kerülnek, ahol dolgozniuk kell. (Ám megmenekülhetnek a munkától, ha a holttestük mellé temetett kis szobrocskák dolgoznak helyettük.) Az indiai brahmanizmus azt tanította, hogy az ember lelke a halál után nem pusztul el, hanem újjászületik (reinkarnáció, lélekvándorlás). Hogy valaki állatként vagy emberként, egyik vagy másik kaszthoz tartozóként születik-e újjá, az az előző életének cselekedeitől függ. A buddhizmus alaptanítása, hogy az egész élet szenvedés. Akinek sikerül a javakról való teljes lemondás révén életvágyát elfojtania, az előbb-utóbb kiszabadul az újabb szenvedéseket hozó újjászületések láncolatából, és eljuthat a Nirvánába, a teljes megsemmisülés, a nemlét állapotába. Az iráni fennsík ókori népeinek vallási képzeteit rendszerező Zarathustra szerint a halál után a lélek kiszabadul az ember testéből és elrepül Mithrász isten ítélőszéke elé. Az ítélet után a jók az örök fény honába, a gonoszok pedig a sötétség birodalmába kerülnek. Ezt építi tovább a zsidó vallásban a végső és láthatatlanul igazságot osztó istenről szóló tanítás. A keresztény dogmatikában az egyes ember túlvilági sorsa a halál után bekövetkező külön ítéleten dől el. A jók lelkei közvetlenül vagy (a katolikus tanítás szerint) a purgatóriumon keresztül a mennyországba, a rosszak lelkei pedig a pokolba jutnak. Az iszlám istene, Allah is mérlegre teszi haláluk után az emberek cselekedeteit (noha mindenkinek előre meghatározza örök sorsát). A hithű muzulmánoknak a paradicsomban csodálatosan boldog életük lesz, míg a pokol lakóinak (a hitetleneknek) örök szenvedés az osztályrészük.