A Húsvét-sziget monumentális őrzői

A vulkanikus eredetű, mindössze 166 négyzetkilométer nagyságú Húsvét-sziget a Csendes óceán déli részén található. Nevét Jakob Roggeveen holland admirálistól kapta, aki 1722-ben, épp Húsvétkor szállt partra a Rapa Nui-nak (azaz helyi nyelven Nagy Evezőnek

Bár az admirális a szigeten mindössze egy kannibál hagyományokat ápoló természeti népcsoportra bukkant, rabul ejtette a szigeten mintegy őrt álló hatalmas kőszobrok, a moaik varázsa. Közel ezer hatalmas kőfigura „védi” a szigetet, amelyek magassága 3 métertől egészen 8 méterig terjed. Becsült súlyuk eléri a 20 tonnát. A leghatalmasabb szobor 20 méter magas, és majd 60 tonnát nyom.

Az őslakosság eredete

A kutatók hosszú ideje vitáznak azon, hogy a szigeten élő bennszülöttek hogyan tévedtek erre a vidékre. Egyes vélekedések szerint Dél-Amerikából juthattak a szigetre, ezt támasztja alá az a tény, hogy a szigeten burgonyát és kákát találtak, és meglepő hasonlóságot mutatott a bennszülöttek kultúrája az inkák előtti amerikai kultúrával. Mindebből arra következtettek, hogy kereskedelem folyhatott a Polinéz szigetek, a Húsvét sziget és Dél Amerika között. S hogy vajon a bennszülöttektől származnak-e a hatalmas kőszobrok? A tudósok szerint a ma már túristalátványosságként funkcionáló figurák korábban azt a célt szolgálták, hogy a törzs eltávozott tagjaik lelkét őrizzék. Tehát nem a sziget védelmét szolgálták, sokkal inkább vallási szerepet töltöttek be a törzs életében. Idővel, természetesen előfordulhatott, hogy a szigetlakók már nem pusztán temetkezési céllal faragtak szobrokat, hanem pusztán az alkotás örömére, de a fő irányvonal mindenképpen a halott-vigyázás lehetett.

A moaik nem beszélnek

Maga a sziget három összenőtt vulkánból alakult ki, jellegzetes háromszög alakja is erről árulkodik. A moaik a szigeten található vulkanikus eredetű kőből vannak kifaragva, amelyeket – feltételezések szerint – gerendák (görgőként használva) és kötelek segítségével állítottak fel a törzsi temetkezések színhelyén. Egy-egy figura kifaragása akár évekbe is telhetett, a szállításukról nem is beszélve. Minden egyes szobor egy sziklatömbből lett kifaragva, kivéve azokat, amelyeknek a fején egy un pukau elnevezésű korongszerű kőlap található. A moaikat legtöbbször „fejekként” említik, pedig sokuknak törzsük és karjaik is vannak – csak nem látszódnak, mivel az évek során betemetett a föld. A szigeten található ezer szobor közül 400 még a bányában áll befejezetlenül. A félkész szobrokat feltételezhetően valami miatt hirtelen kellett abbahagyniuk a készítőiknek, az okok azonban ezidáig nem ismeretesek. (Egyes teóriák szerint a szállításhoz használt temérdek fa az erdő kipusztulásához vezetett.) Miután leállt a szoborkészítés, a bennszülöttek felborították szinte az összes, szigeten álló kőfigurát.

Madáremberek szigete(i)

A sziget és a hozzá tartozó kisebb szirtek ma már pusztán az őrt álló szobrok miatt különleges. Felszínének nagy része kopár és élettelen. De nem mindig volt ez így. A sziget korábban természeti javakban rendkívül gazdag, mintegy paradicsomi vidék lehetett (ezt támasztják alá a szigeten talált növényi és állati maradványok) - vélhetően ekkor népesítették be a polinéz szigetlakók. Házakat építettek, gazdálkodtak, és életre keltették a „Madárkultuszt”. A hagyomány szerint az az ifjú, aki a szirteken fészkelő vándormadarak (füstös csérek) első tojásait megszerzi, a legnagyobb dicsőségnek örvendhet, és egy évre ő lehetett a Tangota Manu, a Madárember.

Egyre gyarapodott a népesség, új törzs érkezett a tenger felől, majd idővel a sziget fejlődése megállt, majd hanyatlásnak indult. Megjelentek a túlnépesedéssel járó problémák: az élelmiszerhiány, a természeti források elapadása. Mindez zavargásokhoz, törzsi háborúkhoz vezetett. (Meglehet, ekkor sérült meg a szobrok egy része.) 1862-ben perui hajók érkeztek a szigetre, és a megmaradt lakosság férfi tagjait elvonszolták rabszolgának. Az elhurcolt bennszülötteknek azonban nem sok hasznát vették, mivel azok egyhamar megbetegedtek, majd meghaltak a számukra idegen mikroklímában. Akik hazatértek, fertőzésekkel tizedelték meg az otthon maradottakat. A szigetre eztán európai misszionáriusok érkeztek, és segítettek fennmaradni az ott lakóknak.

Ma nagyságrendileg kb. 3700-an élnek a kőszobrok „védte” területen. Fővárosuk, Hanga Roa, a nyugati parton fekszik. Gazdálkodásuk főként halászatból és zöldség (elsősorban burgonya)termesztésből áll. Bár az itt élők chilei stílusú öltözetén még felfedezhetők az ősi kultúra motívumai, nem maradt írásos emlék a múltból, így aztán a kőszobrok keletkezésének és az ősi idők titkát homály fedi.