Nők a lélek szolgálatában

Lelkésznek, lelkigondozónak lenni hivatás. Mint az orvosé, tanáré, ügyvédé. Ezt is lehet jól, és sajnos lehet rosszul is végezni. Egyre több nő választja ezt az életformát. Érzékenységük, empátiás készségük, praktikus szemléletük új színt vihet a gyülekezetekbe, mindenhová, ahol munkájukra szükség van. Talán nem is gondolják, milyen sokféle területen dolgoznak: kórházakban, anyaotthonokban, repülőtereken, sőt, a börtönökben is szolgálnak. Ebben a nehéz hivatásban talán az a legszebb, hogy a lelkész, lekigondozó minden munkanapján örömöt hirdethet, segíthet, tehet valami jót. Irigylésre méltó foglalkozás.

Mindig a férfit hívják

Dunántúli kis faluban, Bokodon, egy parasztcsalád ötödik gyermekeként született Bencéné Szabó Márta evangélikus lelkésznő. Ma már csak édesanyja él, aki büszke és boldog, hogy a lánya tisztelendő asszony lett. – Ha megszólaltak a harangok, a szüleim már a templomban voltak. Egy kis faluban ez jelentette a kultúrát, a közösségi életet. Kilenc éves voltam, amikor lelkészváltás volt a gyülekezetben, egy fiatal pap érkezett Bokodra. Ifjúsági órákat és kirándulásokat szervezett, bármiről, szerelemről, szexualitásról is lehetett vele beszélgetni, nem voltak tabutémák. Akkor nagy felfedezés volt nekem, hogy így is lehet. Így segíteni az embereknek. Az első teológusnő, akivel életemben találkoztam Vilmos bátyám felesége volt. Felnéztem rá, jól megértettük egymást. Az esztergomi közgazdasági érettségi után, egy évig dolgoztam, de egy év után biztosan tudtam, hogy nem a számok, akták világa az enyém. Akkor jelentkeztem a teológiára. Tizenketten felvételiztünk, a fele lány volt.  Nem szoktak ennyi lányt felvenni, így nem bíztunk benne, hogy mind ott leszünk majd a felvettek között. Ám Káldy püspök úr nagyvonalú döntése éppen egy leány válasza miatt született meg: fölvesszük az összes leányt. Megkérdezte mindenkitől egyenként, hogy miért akarunk lelkészek lenni.  S amikor ez a lány azt válaszolta nagyon egyszerűen, hogy segíteni szeretnék az embereken, püspök úr olyan lelkes lett, hogy megszületett a döntés. Hogy van-e megkülönböztetés a női lelkészekkel szemben? Én nem tapasztaltam, de sokan köztünk így érzik. Tény, hogy egy lelkészházaspár esetében mindig a férfit hívják. Ha a feleség is lelkész, keresnek neki is valami helyet. De mivel nekünk négy gyerekünk van, ez korábban teljesen kitöltötte az életemet. A Budahegyvidéki gyülekezetben tavaly a lelkész tanulmányi szabadságot vett ki, a lelkésznő pedig börtönlelkésznek állt. Nagyon jó érzés volt, hogy negyvenhét évesen engem kerestek meg, és engem akartak.

Lelkésznő, anya, feleség

Az emberek jobban elfogadják a férfi papot. Habár, volt, aki azt mondta, jobban szeretjük, ha a tisztelendő asszony beszél, mert sokkal életesebb, könnyebb megérteni. Talán a praktikus női szemlélet miatt. Ezzel együtt a nőnek, ha lelkész és családanya egyszerre, vannak korlátai. Az ifjúsági óra például péntek délután hatkor kezdődik. Ha én tartanám,  nyolckor azt mondanám, hogy gyerekek, nekem mennem kell, vacsorát kell adnom a családnak. Egy férfi, mint  a férjem is, képes éjfélig ott maradni, ha pingpongozni vagy beszélgetni akarnak a gyerekek. Velük marad, és nem nézi az óráját. Három nagy, 23, 21, 19 éves gyerekünk és egy 10 éves kisfiunk van. A hivatásunk nehézsége, hogy nincs munkaidő. Vidéken kora reggeltől késő estig mindig kereshetik az embert, és keresik is. Rendelkezésre kell állnunk. Persze, ugyanez a szépsége is, a gyerekek is természetesnek tartják. Mint ahogy azt is, hogy időről-időre vándorolnunk kell. Győr-Sopron megyében, Beleden segédlelkészként kezdtük a szolgálatot. Kilenc év után meghívott minket a bakonycsernyei gyülekezet, itt a Budavárban nyolcadik éve szolgálunk.  Nem volt könnyű a tizennyolc év vidék után a pesti élet. A püspök úr azzal fogadott bennünket, nem kell megijedni a pesti embertől. Lehet, hogy több diplomája van, de amikor az élete kerül kátyúba, ha válik vagy gyásza van, ugyanolyan esendő, kapaszkodót kereső ember mint a bányász vagy a parasztember.

Sosem prédikálok, meghallgatok

Szapora beszédű, határozott, energikus fiatal nő. Tanárnőnek, menedzsernek, esetleg vállalkozónak gondolnám. Törőcsik Júlia (29) mind a három egyszerre: a Budai Irgalmasrendi Kórház Lelkigondozó Szolgálatának vezetője. Arra vállalkozott munkatársaival, hogy segítse a betegeket a gyógyulásért vívott harcukban, elkísérje a haldoklókat utolsó útjukon, támasza legyen a hozzátartozóknak, a munkatársaknak. – Felekezeti és világnézeti hovatartozástól függetlenül mindenkivel foglalkozunk, aki hozzánk fordul, hiszen mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Hogy mit tudok mondani annak, aki például egy rosszindulatú daganat diagnózisával szembesül vagy retteg az előtte álló műtéttől? A lelkigondozó sosem mond „valami jót”. Jelen vagyok, „vele vagyok”, és fölajánlom, hogy elkísérem az útján. Ezen a sötét és ijesztő úton, amit idegen környezetben kell végigjárnia, nem tudja, mi lesz vele, esetleg fájdalmai vannak. Meghallgatom és ő beszél, „elmondja”. Találkozásunkat titoktartás óvja. Én a kérdéseimmel, értő meghallgatásommal segítem abban, hogy újabb lépést tegyen, utat találjon magának. Mintegy „magától” értelmet, értéket leljen az eseményekben, erőt meríthessen saját istenkapcsolatából. Valamilyen kapcsolata a transzcendenssel mindenkinek van. Sosem prédikálok, meghallgatok.

Nem született kereszténynek

Júlia első generációs értelmiségi, gyermekkorában nem nevelték kereszténynek. Kamasz volt, amikor elkezdte keresni Istent. Húszévesen tért meg. Az ELTE-n pszichológus diplomát szerzett, majd az Egyesült Államokban és Magyarországon lelkigondozást tanult. Jezsuita műhelyekben tanulta a lelkivezetést. – A gyógyító team tagjaként részt veszünk az osztályos megbeszéléseken, ahol orvosok, nővérek, gyógytornászok összefogunk a beteg gyógyulása érdekében. Van, hogy az orvos kér meg, mert úgy érzi, a betegnek szüksége van lelki támogatásra. Önkéntesek is segítik munkánkat, őket előbb egy tréningen készítjük fel. Általuk tájékoztatjuk a vallásukat gyakorló betegeket a szentmisék, istentiszteletek rendjéről, a szentségek vételének lehetőségéről. A barátaim gyakran kérdezik, hogy tudsz így, egy kórházban, folyton szenvedők közt élni? Én úgy érzem, hogy éppen a szenvedés és a halál közelében lehet igazán megérteni az életet. A találkozások által én is gazdagodom. Tanulom, átélem mi az igazán fontos. Boldog ember vagyok, számomra gyönyörű az élet. Értékessége az Istennel való találkozásban ragyog fel igazán… A kórház számomra szent föld. Templom. A szenvedők mellett megtapasztalom Isten jelenlétét. Hogy mi a siker? Seg íteni jó. Boldogság, ha lelkem találkozik a másik lelkével. Amikor érzem, hogy eszköz lehetek, hogy Isten használ. Ez kivételes élmény. De el kell tudni viselni a saját tehetetlenségemet is. Júlia volt már szociális nevelő, dolgozott anyaotthonban, foglalkozott drogosokkal. Önálló nő, még nem tudja, a családos életet választja-e. – Nőként nem vágyom arra, hogy pap legyek. Számomra a szentmisében Jézust megjelenítő pap csak férfi lehet, amint Jézus is férfi volt. Nem vagyok apáca, de az életem Istené, ezt biztosan tudom. Dolgom, hogy segítsek a legjobb tudásom szerint, és szeressem azokat, akiket rám bízott az Úr. Hálás vagyok, hogy ez lehet a kenyerem.

Egy perc béke – repülés előtt

A Ferihegy 2/B terminál emeleti folyosójáról nyílik Krasznai Andrea református repülőtéri lelkésznő „munkahelye”, a Dona nobis pacem (Adj nekünk békét) repülőtéri kápolna. – 1998 adventjén nyílt meg az ökumenikus kápolna, – legszebb karácsonyi ajándékom volt, amikor a református egyház felkért, hogy indítsam be ezt a szolgálatot. Korábban Birminghamben és Cambridge-ben posztgraduális képzésben missziológiát hallgattam, és ez a merőben új feladat nagy örömmel töltött el. Nyugat-Európai és a tengeren túli légikikötőkben számos „lelki oázis” várja a látogatókat vagy a megpihenni vágyókat. – Az utasok rendszerint szoronganak, félnek felszállás előtt. Belép valaki, és ahogy megszólítom, gyakran hivatkozik arra, hogy siet. Az ilyen „rohanókkal” aztán beszélgetek egy-másfél órát is. Megnyílnak, amikor észreveszik, hogy figyelmesen hallgatom őket. A repülés előtti felfokozott lelkiállapot előhívja az életük egyéb megoldatlanságait, konfliktusait. A repülőtér elegáns forgatagában a csinos kiskosztümök és az elegáns öltönyök néha megdöbbentően súlyos terheket takarnak. Ha mérni lehetne mindazt a gondot, ami nyomasztja az embereket, egy-egy gép „túlterhelés” miatt talán föl sem szállhatna…

Olykor hallgatni is nehéz

Krasznai Andreát reformátusnak keresztelték, de késő gyermekkoráig nem foglalkoztatták a hit kérdései. – Egy kedves idős hölgy nyitotta föl a szemeimet a keresztyén értékekre. Hogy nő vagyok, úgy gondolom, csakis előnyt jelent. Az érzékenységünk, empátiás készségünk segít bennünket. Repülőtéri dolgozóknak gyakran a kápolnában kezdődik a nap, vagy a déli órákban beszaladnak, ha lelki csendre, megnyugvásra vágynak. Majd folytatják a munkájukat. Ők érzik leginkább magukénak a kis szentélyt. Keresztelünk, többnyire repülőtéri alkalmazottakat, esketünk, zarándokcsoportokat részesítünk úti áldásban.Vasárnaponként római katolikus és evangélikus lelkésztársaimmal felváltva tartunk istentiszteletet. Természetesen próbatételei is vannak a szolgálatnak. Nem könnyű embereket meghallgatni. Emlékszem, annak idején, a szolgálatom elején nehéz volt meglett férfiakat sírni látni. Egy elegáns utas elmondta, hogy magánéleti problémái miatt öngyilkossági gondolatok foglalkoztatják, mondjak neki „valamit”. Röviden. Néhány lelkigondozói útmutatással láttam el, majd megkérdeztem, hogy imádkozhatom-e érte. Behunytam a szemem, és elmondtam egy fohászt. Fölpillantva láttam, hogy a férfi arca csupa könny. – Értem még soha senki nem imádkozott. – mondta. A sikeres élet nem feltétlenül jelent sikerült életet.