Peller Beáta életének társa Jézus

Csinos fekete kiskosztümben, divatos cipőben fogad – nem egy zárdai kerengőben, hanem  modern iskolaépületben. Csodálkozik, hogy csodálkozom. – Sosem értettem, hol ragadt le az apácákról alkotott kép.  Amikor a rendek születtek, mindenki hosszú ruhában járt. A visszahúzódásra, rejtőzködésre való vágyat és azt, hogy nem külsőnkkel akarunk hatni, hanem lélektől lélekig -, jól kifejezte az a gyönyörű, fekete ruha. Én is abba öltöztem be. Nagyon szerettem, de már rövid ruhában kezdtem tanítani.

Az öltözék üzenet

Amikor elfelejtődik a nyelv, amit az öltözék beszél, nem tudjuk átadni, amit szeretnénk. Életidegenné, érthetetlenné válik. Amint felismertük, hogy a hosszú ruha nem üzenetet közvetítő nyelv, hanem válaszfal, letettük. A mi hivatásunk gyerekeket nevelni, hitet, önbizalmat, erőt adni nekik. Értenem kell őket, otthonosan mozogni múltban, jelenben, kell, hogy elképzelésem legyen a jövőről – és nekik ezt érezniük kell. Ha kirándulni megyek velük, nadrágot, farmert viselek. Színes ruháim is vannak. Mindnyájunknak. Természetes az is, hogy az ember ápolt és rendezett legyen – nemcsak lelkileg, hanem külsőleg is.

Kicsit összevesztem az Úristennel

– Mikor határozta el, hogy apáca lesz, és miért? – Tíz éves voltam, amikor a nővéremnek kisbabája született. Pelenkáztam, cumiztattam, fürdettem:  nem mondhatom, hogy nem vonzott a dolog. De éreztem, hogy mégsem ezt az életformát szeretném magamnak. A templomban, vagy este, lámpaoltás után egyedül maradtam Istennel.  Pici koromtól olyan visszajelzéseket kaptam tőle, amilyet embertől soha. Felismertem, hogy nekem erre van szükségem -, és másoknak is. Nem szavakkal -, gondolatokkal, ötletekkel, érzésekkel, megoldásokkal állt mellettem. Amikor megtudtam, nő nem lehet pap, egy kicsit összevesztem az Úristennel. Tizenkét  évesen megfogalmaztam, hogy számomra nincs értelme mást csinálni, mint kapcsolatban maradni vele, és az emberek számára bemutatni őt, hiszen mindenkinek megváltozik az élete, ha erre az alapkapcsolatra rátalál. – Semmi földi dolog nem érdekelte? – Szerettem öltözködni, élveztem, ha csinos vagyok, édesanya sokszor rámszólt: ne nézegesd magad annyit a tükörben! De kénytelen voltam nézni, mert a képet, amit láttam, nem értettem. Nem olyannak éreztem magam, mint amilyennek láttam. Ma már úgy gondolom, a felnőttek is belső vonásaikat kutatják az arcukon. – Azért került a debreceni iskolanővérek intézetébe, mert már komolyan gondolt a szerzetességre? – Dehogy. Éppen, mert renitens kislány voltam, édesanya jó nevelést akart adni nekem. Akkor már nagyon érdekelt a latin – meg akartam érteni a szentmisét -, a magam gyönyörűségére foglalkoztam is vele. A gimnáziumban tanulhattam latint, és énekelhettem az énekkarban. Repültem a boldogságtól. Úgy éreztem magam, mint a partravetett hal, ha visszaengedik a vízbe. Egyébként szerettem tanulni. Elsőben odaálltam a tartományfőnöknő elé: – Be akarok lépni a rendbe. Mosolygott: – Légy nagyon vidám, tanulj sokat, egyél rendesen, aludj mélyen, és majd visszatérünk rá néhány év múlva! Nem vett egész komolyan. Megadta a szabadságot, hogy ne kötelezzem el magam túlságosan korán. Második után kaptam tőle egy levelet. Azt írta, hogy ha még most is komolyan gondolom, megpróbálhatom a jelöltséget, de akkor föl kell jönnöm a budapesti intézetbe. Szerettem a Svetitsbe járni, szerettem az osztálytársaimat is. Nehéz volt elválni tőlük. Végiggondoltam, és eldöntöttem, hogy jövök. Szüleim keveset beszéltek hitről, vallásról otthon, de szemérmesen,  hűségesen élték a hitüket. Mégsem örült édesanyám a választásomnak: neki a négy gyerek, a család jelentett mindent. Abban reménykedett, hogy még meggondolom magam. – Csak az örök fogadalmat ne tedd le! – kérlelt. – De hát ez olyan, mintha te nem esküdtél volna össze édesapával! Ha az ember tudja, hogy a másik lesz élete társa, akkor ezt a lépést nem lehet nem megtenni – válaszoltam.Fiatalabb koromban kicsit giccsesnek találtam a Krisztus jegyese kifejezést. Egyre igazabbnak és találóbbnak érzem. Mi mindent együtt csinálunk, Ő mindenben segít nekem. Biztos, hogy ha az idők során találkozom valakivel, akiről azt érzem, hogy ő az én életem párja, más fordulatot vesz a sorsom. De én mindenkiről azt érzem, hogy csodálatos teremtmény, de nem az enyém, és nem kívánom, hogy az én társam más legyen, mint az Isten.

Mit szólnál az orosz szakhoz?

– De ha 16 évesen jelölt lett, nem is volt alkalma ismerkedni? – Mindenkinek van alkalma. Ott volt az egyetem, igaz, nővérként kezdtem el. – Az már jegyesség. – De ha mégse boldog jegyesség, akkor az ember végiggondolja, hogy valóban ez-e az útja? Sose voltak kétségeim. Szerzetes akartam lenni, latint tanítani. A magyar is nagyon vonzott, de számomra az nem tantárgy, hanem ügy. Nem mertem volna elvállalni, mert úgy éreztem, nem fogom tudni olyan jól tanítani, hogy ne legyen bennem örökös elégedetlenség. Abban az időben viszont fontos volt, ne külsős tanár, hanem nővér tanítsa az oroszt. – Mit szólnál az orosz szakhoz? – kérdezte a tartományfőnöknő. – Nagymamáék is, szüleim is annyit szenvedtek az oroszoktól, hogy a legnagyobb megpróbáltatás lenne számomra – válaszoltam. Egy hétig gondolkodott, majd döntött: – Beáta, orosz szakos leszel. Két évig sírva kínlódtam az orosz beszéddel, de az ószláv nyelv, az óorosz irodalom, népköltészet, népművészet és persze a XIX. századi irodalom magával ragadott. Nővérként, de civilben jártam egyetemre. Létszámfelettiként, a névsorban nem szerepeltünk. Külföldi  nyelvi képzésre nem mehettünk, ösztöndíjat se kaptunk  A rendben azonban megbecsültek, számítottak rám. Diplomám még nem, osztályom már volt, mivel már májusban megkaptam az osztályom névsorát. Egy év múlva prefekta – nevelőtanár – is lettem. Éjjel-nappal hatvan gyerekért feleltem. Később elvégeztem a teológiát is, így hittant is taníthatok. Vezető tanár vagyok tizedik éve: a Pázmány Péter Katolikus Egyetem ötödéves hallgatóinak tanítási gyakorlatát vezetem latin nyelvből.

A legjobb képen Isten a főszereplő

– Több mint tíz éve találkoztunk először, amikor egy tanítványa megnyerte az arpinói Ciceró fordítási versenyt. – Kopeczky Ritához hasonló tehetség csak egyszer fordul elő egy tanár életében. Nem véletlenül került tudományos pályára. Voltak azóta is nagyon tehetséges gyerekek, 70-80 tanítványom végezett latint szakot. Ám nem a versenyeztetés a legfőbb célom. Heti három órámon igyekszem az ókor világát, a latin csodálatos nyelvi rendszerét, gondolkodásmódját, a versek mélységét, a varázslatos képzőművészetet közelebb hozni a gyerekekhez – ez fontosabb. Ezért rajongok, és a gyerekek is ezt szeretik jobban. – Nem hiányzik semmi az életéből? – Amikor ezt a hivatást választja az ember, lelkesedésből teszi. Nincs ácsingózás olyan dolgok iránt, ami másnak jut, és nekem nem. Kapcsolatom Istennel olyan lehetőségeket adott, amelyekre nem mertem volna vágyni. Eljönnek a küszöbömhöz, csak ajtót kell nyitnom. Ott van a kirakatban egy ikebanakönyv és megszólít. A virágkompozíció -, akár a költészet és a tánc: komplex műfaj. Oltárra illik, az ünnep tartalmát lehet belefogalmazni. Aztán elkezdtem festeni. Húsz évig nézegettem, miért az ikon a legtartalmasabb, legjobb kép, még ha ügyetlenül van is megfestve? Mert  Isten a főszereplője. Azt ábrázolja, ahogyan ő viszonyul hozzánk. Szerettel, odaadással, megváltóként. Megjelent egy meghívás, egy inspiráció. Ránéztem Istenre, felismertem, hogy tőle van. Azt tapasztaltam, hogy segít, bár nem tudtam, hogy mit fogunk mi ketten ebből kihozni. Talán csak képeket elemezgetek, hogy a tanítást színesítsem vele? Nem gondoltam, hogy valaha a kápolnánk szárnyasoltárát nővértársaimmal kigondoljuk, megtervezhetem és megfestem. Mára a festés is hivatásommá vált. Idáig kísért el engem az Isten!