Pio atya stigmái

Bármennyi legenda is kapcsolódott hozzá az elmúlt évtizedek során, egy biztos: élete és tettei az emberi valóság és az isteni erő kapcsolatának szimbólumát jelentették és jelentik ma is. Rajta kívül Szent Ferenc volt az egyetlen teljesen stigmatizált ember, akit elismer az egyház. Pio atya 1887. május 25-én született egy dél-olasz kisvárosban, szegény sorú család második gyermekeként, Francesco Forgione néven. Fiatal korában gyakran voltak látomásai, elragadtatásai. Harmadik éves elemi iskolásként egy kapucinus szerzetessel való beszélgetést követően fogalmazódott meg benne, hogy szerzetesnek áll. 1903-ban belépett a Kapucinus Ferences Testvérek Rendjébe, és itt kapta a Frater Pio nevet.

1915-ben, 28 éves korában hosszú meditációjából szúró fájdalomra eszmélt, melyet kezében érzett. Három évvel később éppen Szent Ferenc stigmáiról emlékezett meg egyedül, amikor éles sikolyára lettek figyelmesek rendtársai. Eszméletlenül találták, Krisztus mind az öt sebét magán viselte, s igen erősen vérzett. Minden alkalommal, amikor mise közben felemelte az oltári szentséget, extázisba esett, s vér folyt a sebeiből. Csak nehezen és nagy fájdalommal tudott mozogni, ennek ellenére megpróbált visszavonultan élni. Haláláig San Giovanni Rotondo-ban, a Gargano hegyekben élt katonai szolgálatát leszámítva. Itt látogatta őt meg a fiatal pap Karol Jozef Wojtila, II. János Pál pápa, akinek megjósolta, hogy pápa lesz. Amikor az olaszok beléptek az első világháborúba, a fiatal Forgione Ferencet is behívták katonai szolgálatra, azonban hamar alkalmatlannak nyilvánították és leszerelték. Látta a bűnt, a züllöttséget és a vallási közönyt. Megtanulta, hogy elutasítsa a bűnt, de szeresse a bűnöst, és Istenhez könyörögjön érte.

A stigmák

Pio atya stigmáit több professzor is vizsgálta, végül az előjárók egy híres professzorhoz, Festahoz fordultak, aki 1919-ben a jelenséget természetfölöttinek nyilvánította, és megírta róla a híressé vált könyvét: „A tudomány titka és a hit világossága”. A 2 cm átmérőjű kézseb majdnem állandóan vérzett, lemosás után a tenyér közepén kerek sebnek tűnt. A kézfején pedig úgy hatott, mintha átfúrták volna. A szentmisét kivéve napközben állandóan barna gyapjúkesztyűt viselt, hogy a sebeket senki ne lássa. A szentmise alatt is a fehér miseing hosszú ujjával igyekezett elrejteni sebeit. A lábsebek is olyan jellegűek voltak, mint a kézen. Nagy lábfájása miatt járása lassú, bizonytalan volt. Oldalsebe a mellkasa elülső részének baloldalán két harántujjnyira a mellbimbó alatt látszott. Szélessége 8 milliméter volt, középső részén vékony hártya fedte. Kerületén és a szöveteken semmi nyoma nem volt, piros elszíneződésnek, gyulladásnak, vagy duzzanatnak. Érintésre a fájdalom nagyobb és elviselhetetlenebb volt, mint a többi sebnél. Dr. Festa szerint a tudomány nem tudja megmagyarázni e sebeket. Ötven esztendő alatt sose mutatkozott rajtuk a gyógyulás legcsekélyebb jele sem, olyanok maradtak, amilyenek a megjelenésükkor voltak. Dr. Festa igazolta, hogy a sebeket nem okozta sem külső forrásból eredő lelki megrázkódtatás, sem erősen izgató kémiai hatás. Az oldalsebből folyt a legtöbb vér, naponta egy csészényi. Dr. Festa két műtétet végzett Pio atyán, ezek a sebek szépen és gyorsan gyógyultak, nemúgy az öt stigma.

Gyóntatás

Pio atya naponta hosszú órákat gyóntatott, egész Európából érkeztek hozzá. Mindenki sorszám alapján jutott a gyóntatószékbe, tolakodás és hivatkozás előkelő pártfogókra nem jelentett számára semmit. Olykor hetek kellettek, hogy sor kerüljön valakire. Délben rövid pihenő következett, együtt ült testvéreivel az ebédlőben, majd hamarosan visszatért a gyóntatószékbe. „Ne aggódjatok – mondta egy alkalommal – hogy sok időmet elrabolnak. Legjobban a lelkek megmentésére fordított időnket értékesítjük. Hálát adok a mennyei Atya jóságáért, hogy lelkeket vezet hozzám, és némiképpen segíthetek rajtuk”. Pio atya mindeközben folyamatosan szenvedett fájdalmaitól, de az őt felkereső lelkek fontosabbak voltak számára. Sokan minden különösebb élmény nélkül hagyták el a gyóntatószéket, másokat viszont szívük mélyéig megrendített, katarzis szerű felismerésekhez juttatva.

Csodatételek

Sokan emlegették, hogy egy erős illat kísérte Pio atya jelenlétét, vagy lelki közelségét. Romanelli doktor jegyezte meg, hogy „Ritkán fordul elő, hogy szerzetes, még hozzá ilyen buzgó szerzetes, illatszert használjon.” Alapos kivizsgálás után kiderült, hogy az illat a sebekből árad és semmi köze az illatszerhez. Pio atyának több mint ezer csodálatos gyógyulást tulajdonítanak, ezeket Del Fanta részletezi is könyvében, név, idő és pontos lakhely megjelölésével. Pio atya azonban mindig tiltakozott, ha neki akarták tulajdonítani a gyógyulást, vagy köszönetet akartak neki mondani. „Istennek köszönd meg, ne nekem. Embernek nincs csodatevő hatalma.”- vallotta. A második világháború alatt többször előfordult, hogy Pio atya hirtelen félbeszakította a beszélgetést és föloldozást adott. Mikor megkérdezték, hogy ez mit jelent, így válaszolt: „Adjunk hálát az Istennek, amiért megengedte, hogy a szegény haldokló katonák mellett lehetek.” Pio atyáról más különleges esetek is fennmaradtak: Dr. Sanguinetti 2 társával 1936 január 20-án este betért Rotondoba a templomba rövid imára. A kolostorban összetalálkoztak Pio atyával, aki kérte őket, „imádkozzanak együtt egy lélekért, akinek éppen most kell Isten ítélőszéke elé járulnia”. Az Ima után Pio atya közölte velük, hogy V. György angol királyért imádkoztak. Másnap kiderült, hogy az angol király éppen abban az órában halt meg, amikor az imaszó elhangzott.

A kétkedők

Pio atya tetteit nem mindenki fogadta el kétkedés nélkül. Sergio Luzzatto olasz történész „Pio atya, csodák és politika a 20. századi Olaszországban” címmel jelentette meg 2007-ben könyvét, amelyben azt állítja, hogy a vatikáni archívumban olyan dokumentumokra bukkant, melyből egyértelműen kiderül, hogy Pio atya titokban karbolsavval égette a sebeket kezeire, lábaira és oldalára. Azt azonban nem tudták bizonyítani, hogy a sebhelyeket mesterségesen állították elő. Végül a Katolikus Rágalmazás Elleni Liga vezetője, Pietro Siffit közölte: „a vélt bizonyítékok abszolút tévesek. A katolikus doktrína szerint a szentté avatás maga után vonja az erről döntő pápa tévedhetlenségét.”

Pio atya és a magyarok

Pio atya egyik látomása a magyarok jövőjéről szól, álmából felébredve ezt mondta: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” A magyar kapucinusoknak is van egy személyes emlékük, amely Pio atya látnoki karizmájáról tanúskodik: Bertalan atya havonta levelezett Pio atyával. Amikor 1950-ben Magyarországon feloszlatták a rendeket, egy alkalommal azt is megkérdezte tőle, mit tanácsol a hazai kapucinusoknak az akkori nehéz helyzetben. Különös módon már két nap múlva, római bélyegzővel megérkezett a válasz, amelyben Pio atya megüzente, hogy mit kér a Szűzanya a papoktól, s azt is megírta, hogy mielőbb adják minden papnak a kezébe az üzenetet. A feloszlatás gondjai miatt a levél magyarra fordítása elmaradt, és az üzenet kiosztása nem történt meg. Három-négy nappal később érkezett is egy dorgáló levél Pio atyától, hogy miért nem teljesítették kérését. Ezután Bertalan atya már csakhamar lefordította Pio atya üzenetét, és utólag, postán elküldte a címzetteknek. A levél a történelem viharaiban elveszett, de Pio atya emléke, élete példája, ma is eleven rendtársai körében. A szerzetes 1968. szeptember 23-án hunyt el. 2002-ben avatták szentté, és 2008 március 2-án újra kihantolták. A holttest viszonylag épen került elő, s szemtanúk szerint nincs nyoma a stigmáknak, azok ugyanis röviddel Pio atya halála előtt nyomtalanul eltűntek.

A kihantolást sokan csak egyszerű marketingfogásnak tartják, hiszen San Giovanni Rotondo falucska jóformán a Pio atyához kapcsolódó idegenforgalomból él. Domenico Umberto D””Ambrosio érsek azonban elmondta: „Az egyház történetében évezredes gyakorlat, hogy a boldoggá vagy szentté avatásra váró személyek esetén elvégzik a kánoni vizsgálatot. A cél, hogy megfelelő technikák révén hosszabb időn át megőrizhessük a szentek testét, hogy a következő nemzedékek is tisztelhessék és megóvhassák ezeket az ereklyéket.” Fotó: http://www.vatican.va