Szentek és legendák

Első királyunk adta meg a mintát utódai számára: hogyan lehet a világi uralkodás kettős feladatkörének, a bírói és hadvezéri tisztségnek egyaránt megfelelni.

Szent István, az államalapító (kb. 970-1038)

Törvényeket alkotott, leginkább frank mintára, melyeket írásba foglalt, s ezzel megalapozta országa társadalmi rendjét. Beházasodva a német dinasztiába, igénybe vette a német segítséget, de ennek mértékében mindig ő maradt az irányító. Ellenséges szomszédait legyőzte, és jó kapcsolatot ápolt a barátokkal, elsősorban nyugati szomszédaival, de a keleti Bizánccal is. Gyakran harcolt külső és belső ellenség ellen, szigorú ítéleteket hozott, vallását komolyan vette. De nem volt kegyetlen, sem hirtelen haragú. Meggondolt, tudatos szigorúsággal cselekvő uralkodónak tartották. A középkori gondolkodásnak megfelelően, a király Isten kiszemeltje, az egyházi intézmények legfőbb védője, a nép hitének őrzője. Bizonyos rendkívüli jelenségekről is tudni vél környezete. Egyik legendája így szól: „…mindenkor, mikor is valamilyen betegségről hallott, orvosság gyanánt kis darab kenyeret, almát vagy fűszernövényt… küldött azzal a meghagyással, keljen fel egészségben… a beteg azonnal visszakapta egészségét.” Legendája arról is tud, hogy a király egyszer álmában látta a besenyők támadását, s még idejében intézkedett a védelemről. A krónikások komoly, szinte soha nem nevető személyiségnek írják le. Sokat imádkozott, böjtölt, éjjelente álruhában alamizsnát osztott. Még életében legendás alakká vált. Életművének jelentős része túlélte korát, az állam és egyházszervezettel együtt, amelyet létrehozott. Törvénykönyveit ma is őrizzük.

Szent Imre, a tiszta (kb. 1007-1031)

„Gyermek vagy, sok nagy gazdaságoknak közötte élő kis cselédkém. Immár itt az idő, mikor neked is nem kell mindig lágy párnák között élned, melyek téged puhává és kényessé tesznek, mi is a férfiasság eltékozlása… De néha vessző és keménység adassék neked, hogy elmédet figyelmessé tegye azokra, melyeket neked meghagyok…” – írja István Imre fiához intézett Intelmeinek bevezetőjében. És így folytatja: „Mindenekelőtt meghagyom, tanácsolom, javallom neked drága fiam, hogy ha a királyi koronát megbecsülni kívánod, az apostoli és katolikus hitet olyan nagy szorgalommal és vigyázattal megtartsd, hogy mind a neked alávetetteknek példája légy…” A herceg már beleszületett a magyar keresztény királyságba, és annak szellemében nevelkedett. Ő az első az Árpád-házban, aki anyja révén már germán-szász katolikus dinasztia leszármazottja is. Az esztergomi királyi udvarban zárt, de – korához képest – művelt környezetben töltötte gyermekkorát. Nevelője az olasz Gellért püspök. A gyakorlati államvezetésbe, a politikai ügyekbe azonban nem tudott bekapcsolódni: 24 éves korában meghalt. Legendája azonban csak később, a XII. század közepén terebélyesedett ki. Eszerint a világtól elfordult, aszketikus életű ifjú volt. Az azonban, hogy vadkanvadászaton vesztette életét, arra enged következtetni, hogy életformája megegyezett kora szokásaival. Halála után azonban – volt felesége vallomásából – kiderült, hogy akkor sem hagyhatott volna örököst, ha tovább él. Tisztasági fogadalmát ugyanis a házasságban is fenntartotta. Az oly gondosan nevelt ifjú herceg halála nagy tragédia volt. Az ősökkel, családi hagyományokkal merészen szakító István utód nélkül maradt. István és Imre kanonizálását László király kezdeményezte, és az ő uralkodása alatt, 1083-ban avatták szentté mindkettejüket.

Szent László, a lovagkirály (kb. 1040-1095)

Érdekes, hogy az alattvalói körében népszerű, a csatamezőn már életében eszményképpé váló László személyes varázsa előbb terjedt el és jobban hatott a középkori magyarság köztudatában, mint az országalapító Istváné. I. Béla fia, László 1077-ben lépett trónra. Személyében új uralkodótípus, a lovagkirály foglalta el a trónt. Aki csata előtt imádkozik, s hálát ad az égieknek csata után. Sok vért ont, s nemcsak a pogányokét. Igaz, hazája védelmében, s mindig a „megengedett módon” harcolt – állítják az egykori történetírók. Bátran küzd kedves székelyei élén, de védelmet nyújt a rászorulóknak, a szegényeknek, gyámolítja az árvákat és a nőket. Az egyik fennmaradt legenda szerint sebesülten is megvív a lányrabló kun harcossal. Erős karú, gyönyörű ábrázatú, izmos testű – írták róla. Türelmes, nagylelkű királynak tartották. Egyetlen fennmaradt levelében, melyet 1091-ben írt egy Monte Cassinó-i bencés apáthoz, így vall: ?… bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül.” A törvényhozásra Szent István után ő is gondot fordított. Az új helyzetnek megfelelően néhol szigorított, néhol enyhített elődje törvényein. A pogány kunok elleni harcra, majd pedig a foglyok megkímélésére és megtérítésére élete utolsó időszakában is figyelt. Amikor meghalt – kívánságát mellőzve – ideiglenesen Somogyváron temették el. Később, II. István idejében nagy vita bontakozott ki, hol helyezzék örök nyugalomra. A legenda szerint a koporsóját szállító szekér magától indult Nagyvárad felé. Jelnek tekintették: az általa alapított püspöki székesegyház lett végleges nyugvóhelye. Még életében legendák keletkeztek-terjedtek róla. A nép úgy tudta, imájával bölény- és szarvascsordát varázsolt éhező serege elé, lándzsájával vizet fakasztott a sziklából. Halála után csaknem száz esztendővel, 1192-ben avatták szentté.

Szent Margit, a rendíthetetlen (1242-1270)

A tatárjárás miatt hazáját elhagyni kénytelen IV. Béla és Mária királyné fogadalmat tett: ha valaha is visszatérhetnek Magyarországra, száműzetésben született kislányukat Istennek ajánlják. Más kérdés, hogy később leginkább ők maguk fordultak szembe e fogadalmukkal. A hercegnőt először a veszprémi apácák nevelik, majd felserdülvén abba a domonkosrendi kolostorba került, melyet apja az ő kedvéért alapított a Duna szigetén. Akik Margitot kislánykorából ismerték, templomban merengő gyermeknek írták le. Játék helyett gyakran imádkozott az oltár előtt, valahányszor a keresztre feszített Krisztust látta, megsiratta. Éjjeli imáihoz gyakran egy-egy nővért választott társul. A vele lévők arról vallottak, hogy ilyenkor a hercegnő arca különös szépségben ragyogott. Szokatlanul vallásos, elmélyedő lényének híre annyira elterjedt, hogy messzi országrészekből jöttek előkelő asszonyok, hogy láthassák a király különösen kegyes lányát. Margit szívesen rejtőzködött volna. Foltos, rossz ruhákban járt, de mint gyóntatója is megjegyezte: megjelenése még így is „kellemes, és tiszteletet keltő volt.” Nem csoda, hogy Ottokár első látásra beleszeretett. IV. Béla e házassággal akarta a cseh királlyal kötött barátságát megpecsételni, mivel a békekötés idején már valamennyi lányát férjhez adta. Ottokár el volt ragadtatva a hercegnő szépségétől. Bizonyos értelemben Margit is „szabad” volt, hiszen még nem tette le a végső, szüzességi fogadalmat. Mégis: elhivatottságára hivatkozva ellenállt a szülői kérésnek. Magyarország oltalmáért Istennek ajánlott áldozatnak tekintette magát. Nemcsak szülei, társai is elfordultak tőle, hiszen a zárda nem kapott többé adományokat. Igyekeztek rábeszélni a férjhez menésre, majd amikor nem hatott a szép szó, bosszantással, durvasággal próbálták távozásra kényszeríteni. Margit hallgatott és tűrt. Mint egykor nagynénje, Erzsébet, ő is hálás volt a megaláztatásokért. Halálos ágyához, ravatalához a királyi pár nem ment búcsút venni. Amikor az esztergomi érsek levette a szemfedőt, így szólt a gyászolókhoz: „Ne sírjatok, hanem nézzétek őt, az örök király lányát, mert a feltámadás jele van az arcán”. 1276-ban avatták szentté.