Teréz anya – a legszegényebbek oltalmazója

Hiszen a drága kórházi ágyakat inkább olyan betegek számára tartják fent, akik még lábra fognak állni, akiknek még van jövője – ahelyett, hogy halálraítéltek foglalják el. Annak idején mindenki így gondolta Teréz nővér tevékenységéről. Bár tudták, hogy az utcagyerekeket is tanítja írni és olvasni, és próbált nekik élelmet szerezni, azonban az első rendes házat, amelyet rendelkezésére bocsátottak, egy üresen álló zarándokotthont Kali istennő temploma mellett, kifejezetten a haldoklóknak szánta. Hol volt ebben a haszon? A szerzetesnő nem így gondolkodott. Elhatározta, hogy életét a szegények között is a legszegényebbeknek szenteli, és ezek az ő szemében olyan emberek voltak, akik szerető kéz és tető nélkül a fejük felett, az utcán haltak meg. Teréz nővér szerint minden ember számára az a legnehezebb és legnagyobb óra, amikor meghal. Ha a búcsú pillanatában teljesen elhagyatott az ember, ez számára a legszörnyűbb szenvedés. És ezt akarta enyhíteni. Az nem érdekelte, hogy mit beszélnek az emberek ezzel kapcsolatban haszonelvűségről és jövőbeli kilátásokról. Tudta, hogy az Istene őt arra szólította fel, hogy a legszegényebbek mellé álljon, és ezt a küldetést teljesítenie kellett. Amióta 38 évesen megkapta az engedélyt, hogy a kolostor területén kívül dolgozzon, nem is csinált mást, mint a legszerencsétlenebbeket, azaz a haldoklókat, betegeket, szegényeket, az elhagyott gyermekeket, kitett csecsemőket és a kétségbeesetteket vigasztalta és ápolta. A missziós tevékenység csak később kezdődött. Egy haldoklónak nem rögtön Istenről vagy a kereszténységről kell beszélni. Odafigyelt rá – és ez ezáltal érezhette Isten szeretetét.

A nővér tevékenységi területe a Slum Moti Jheel volt Kalkuttában, ahol egy millió hajléktalan élt. 1948-ban, amikor Teréz tevékenységébe fogott, India éppen hogy megszerezte függetlenségét a brit gyarmaturalomtól – és ezáltal belekerült egy olyan polgárháborúba, amely Ghandi erőszakmentes elvei ellenére kegyetlen összecsapásokhoz vezetett a hinduk és a muzulmánok között. Sok ember gyökértelenül bolyongott az utcákon, a nagyvárosokban: házaikat leégették, hozzátartozóikat lemészárolták, rájuk pedig nyomorúság és betegség várt. Gyakran csak a halál maradt a szabad ég alatt: miközben a többi menekülő keresztüllépett rajtuk, a sebesültek és éhezők a csatornában végezték. Ezt látta teréz anya és megértette, hogy mire gondolt sz Istene, amikor azt kívánta tőle, hogy a szegények között is a legszegényebbek mellé álljon. Elért hozzá a Magasságos hívása, éppen amikor Kalkuttából Darjeeling felé tartott egy vonaton, hogy rendje rendszeres intenzív imáit elvégezze. Tisztán hallotta, hogy beszélt hozzá Isten, és a következő hónapokban azért küzdött, hogy követhesse ezt a hívást. Az egyházi feljebbvalói ugyanis nem akarták elengedni. Egy leányiskolában tanított földrajzot, az intézet fontos támasza volt, és azt hitték, hogy nem tudnak róla lemondani. Ezenkívül pedig nem volt szokás, hogy a Lorétói Miasszonyunk gyülekezet tagjai a nyomornegyedben dolgozzanak. Teréz nővérnek ki kellett állnia egy próbaidőt, és egy kiterjedt, egészen a Szentszékig terjedő papírháborút kellett folytatnia, amíg meg nem kapta az engedélyt, hogy kimehessen a szegények közé. Az ottani munkája nem csak egyetértésre talált. Az indiaiak attól féltek, hogy a fehérbőrű nővér keresztény vallásával elidegeníti tőlük a gyermekeiket – szidták és megrágalmazták, és azt követelték, hogy zárják be a haldoklók házát. Teréz nővér azonban segítőtársakra akadt egykori tanítványai között, és támogatást kapott Kalkutta vezetőitől. Megtarthatta a házát, és további házakat nyithatott meg: betegek, gyermekek és anyák számára. 1950-ben teljesen váratlan dolog történt: Teréz nővérből Teréz anya lett. Kérelmét egy új rend legfelsőbb szentesítésére, amelyet ő „A Felebaráti Szeretete Missziójának” nevezett, a pápa elfogadta. Száz éve Róma egyetlen új gyülekezet léterhozását sem engedélyezte. A szegények segítői azonban mégis elérték, hogy saját, önálló rendjük legyen, és a három kötelező fogadalomhoz, a szegénységhez, a cölibátushoz és az engedelmességhez hozzátettek még egyet: a felebaráti szeretetet. A világ elveszettjei iránt teljes odaadással teli szív nélkül a gondoskodás lemondásokkal teli munkáját ők sem tudták volna végrehajtani. Teréz anyának ilyen szíve volt. Számára sem a külső kényelmi dolgok, sem a befolyásolás nem jelentett semmit. Szolgálni akart. A világ szeme az ő rendjére figyelt, és az együttérzés és a rossz lelkiismeret könnyeit hullatta. Az adományok csak úgy áradtak. Teréz anya soha nem igényelte ezeknek még a töredékét sem saját magának vagy a nővéreknek. A Felebaráti Szeretet misszionáriusnői aszkéta módon tartották magukat szegénységi fogadalmukhoz, és ugyanúgy nincstelenül éltek, mint azok az emberek, akikről gondoskodtak. Azonban az egyház eszközei és a világ adományai segítségével mindenhol házakat építettek a szeggények, a haldoklók, az elhagyott gyermekek és a betegek számára. A rend és Teréz anya több kitüntetést is kapott, többek között a pápa Béke-díját (1971), a John F. Kennedy-díjat az emberségességért (1971), a Jawaharlal Nehru-díjat a nemzetek közötti megértésért (1972), az Albert Schweizer-díjat (1975) és a Nobel-békedíjat(1979).

Teréz anya nem származott szükséget látó milliőből. 1910-ben Agnes Gonxha Bojaxhio néven született Skopjében. A határváros, ahol az albán család a katolikus kisebbséghez tartozott, nem volt éppen feszültségmentes: apja egy vállalkozó, valószínűleg népének követelt jogokért folytatott harcban vesztette életét. Amikor meghalt, Agnes kilencéves volt. Az édesanyjának sikerült összetartania a családot: Agnes befejezte az iskolát, és feléledt benne a vágy, hogy missziósnőként Indiába menjen. Dublinba utazott, a Lorétó-rend anyaházába, onnan Darjeelingbe, ahol megkezdte a novíciaéletét. Felvette a Teréz nevet. Miután letette a fogadalmát, Kalkuttába küldték, ahol egy magasabb rangú leányiskolában tanított – amíg az Úr meg nem szólította: menj és élj a szegényekért. Teréz anya segítő munkájához mély jámborságából merítette az erőt. Amit az enyhítés, mentés, segítségnyújtás és jótékonyság területén elért, azt aligha érheti becsmérlő szó. Amikor egy amerikai újságírónő figyelte, hogyan mosdat meg egy leprás beteget, azt mondta: ” Ezt egymillió dollárért sem tenném meg”. És Teréz anya így válaszolt: „Azért én sem tenném meg. Ezt Isten szeretetéért teszem és ezért a betegért, aki szenved.”

A cikk Ulrike Braun, Barbara Sichtermann: 50 híres nő című könyve alapján született. További érdekes részeket, olvasnivalót a könyvben találsz! Alexandra Kiadó Méret: 170 x 240 mm Terjedelem: 304 oldal Ár: 4999 Ft Nők, akik történelmet írtak. Nők, akik megváltoztatták a világot, nők, akik a férfiak világát ostromolták, és szabad utat vívtak ki a szebbik nem számára. Nőalakok, akik már-már mitikus magasságokba emelkedtek, akik stílusokat alkottak és művészi alkotásokat hoztak létre, vagy művészi alkotások ihletőivé váltak. Szűz Máriától, Krimhildán, Jane Austenon és Rose Luxenburgon keresztül egészen Ella Fitzgeraldig, Hannah Arendtig és Madonnáig. Izgalmas séta a leghíresebb hölgyek mozgalmas életútján.