Testünk csodái: Bőröd a lelked fala

Még általános iskolába jártam együtt azzal a lánnyal, gyönyörű volt, hosszú barna haja csupa csigában, a fiúk megvesztek érte. Arca mindig kicsit piroskás, mintha napozott volna, a szeme kék. Azt hiszem, minden lány fejében megfordult a gondolat, hogy de jó lenne olyan szépnek lenni, mint amilyen Judit. Teltek-múltak az évek, elvesztettük egymást. Míg nem egy nap, úgy másfél évvel ezelőtt valaki ismerősnek jelölt az interneten, mint ismerőst, egy társasági oldalon. A név nem sokat mondott, amúgy is rossz a névmemóriám. Néztem a fotót. A távolban egy nő, kivehetetlen vonásokkal, karcsú, magas. Ki lehet? Nézem az iskoláit, hopp, megvan. Az általános iskolánk közös. Judit, Judit… Judit! És ekkor beugrott. Azonnal írtam neki, hogy találkozzunk. Mindig nagyon kíváncsi vagyok, milyenné válik valaki húsz év alatt. Esti órát jelölt meg, és egy füstös presszót valahol a külvárosban. Amikor beléptem, sokáig forgolódtam, hogy egyáltalán meglássam, hol vannak asztalok, székek, olyan kevés volt a fény. Ezt a presszót biztosan a házasságtörő szerelmeseknek találták ki, mert az orráig sem lát az ember. Ekkor valaki megrángatta a kabátom ujját. Judit volt. Ránéztem, és mérhetetlenül zavarba jöttem. Az arcomra fagyott a mosoly. – Tudom, ne ijedj meg, nem sértődök meg, tudom, hogy undorító vagyok – mondta. – De mi történt veled? Az arcán tucatszám nyíltak a gennyes, vörös, púpos, visszataszító kelések. Tényleg nagyon nehéz volt nyílt tekintettel ránézni. Ha őszinte akarok lenni, be kell valljam, hogy felkavarodott a gyomrom. – Évek óta szenvedek ezzel – mondta. – Terhesség alatt kezdődött. Azt mondták, ha helyreáll a hormonszintem, meggyógyul a bőröm. A hormonszintem helyreállt, az arcom egyre csúnyább lett. És nem csak az arcom. Az évek alatt leterjedt a mellkasomra, a hátamra, már a hasfalamon is jelentkezett egy-kettő. Eszembe jutott, mennyire irigyeltük Juditot az iskolában. Kedvem támadt elmesélni neki, aztán rájöttem, már nem tudnék örömöt okozni. A hajdani szépségének említése csak még nagyobb fájdalmat okozna benne. – Mit mondnak az orvosok? – Gondolhatod, hogy az összes létező módszert kipróbálták. Még a lézert is. Az utóbbi tizenöt évem nem szólt másról, mint kenőcsökről, kezelésekről, pakolásokról, étrendekről és gyógyszerekről. De hiába. Van, hogy egy kicsit javul, aztán kezdődik elölről, nagyobb hévvel, mint azelőtt. Már arra is gondoltam, jobb lenne meghalni. Vagy elhúzódni a leprások szigetére, ha van még olyan.  Ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Egy asszony, egy jósnő, aki annyi mindent tudott a lélekről. – Egyszer valakitől azt hallottam, hogy a bőrünk a fal. A lélek fala. Azért van, hogy megóvjon a külvilágtól. Ha megbetegszik, azt jelenti, hogy túl közel jött hozzád a világ. Hogy valamit, ami számodra terhes, nem tudsz távol tartani magadtól. Azt hittem, legyinteni fog és kinevet, vagy elküld melegebb éghajlatra. De Judit közelebb hajolt: – Érdekes gondolat – súgta. Aztán a férjéről kezdett mesélni. Hogy nagy szerelem volt, talán a világ legnagyobb szerelme, a főiskolán ismerték meg egymást, és már az első pillanatban ott volt az a szikra… Aztán, ahogy teltek az évek, István haja kihullott, bőre puha lett és mindig nyirkos, meg is hízott, a foga elromlott, de nem volt pénzük rendesen megcsináltatni. A pénzt ugyanis István a kocsmába hordta, pálinka és sörszag dőlt a szájából, mikor esténként hazaért. Judit egy nap azon kapta magát, hogy rég nem szereti, viszolyog tőle, irtózik az érintésétől is. Viszont nem hagyhatta el. Vallásosan nevelték. Tette hát a dolgát, mint feleség, mint nő, mint anya… A házastársi kötelességét. Amire megesküdött. Undorodva, viszolyogva. – Kiült az arcodra ez az undor – mondtam nagyon halkan. – Utálatossá vált az arcod, hogy távol tartsd magadtól azt, akitől undorodsz. Judit nem válaszolt. A presszó füstös, fülledt homályában azonban észrevettem, hogy potyognak a könnyei, végiggurulnak sebes arcán… Mit gondolsz? Segítene Juditon, ha félretéve az elveit, elválna a férjétől? Helyreállna az egészsége? Ismersz hasonló történetet?