Az állatok is emberek… 2. rész – ösztön és tudat

Paulinyi Tamás cikkének első részében megismerhettük az ember és az állat közötti kommunikáció emberi akadályait, de mi is lehet az a valódibb, harmonikusabb vagy teljesebb viszony élőlény és élőlény között, amire a korábbiakban már többször céloztam is? Valami, ami az ember fogalmi modellvilágán és annak útvesztőin túlmutat, valami, amit talán ösztönösnek nevezhetnénk, valóságosabbnak, mint az elképzelt gondolatot. Az ösztönösség azonban szintén homályos fogalom, leginkább az öröklött, vagyis genetikusan kódolt viselkedési formákat nevezik így, a tudat perifériáinak kutatása ugyanakkor más lehetséges magyarázatot is felvet. Az emberi – és sok esetben megfigyelten az állati – tudatműködéshez elválaszthatatlanul hozzátartoznak az úgynevezett pszi képességek, amik az érzékszerveken túli észleléseket és az elvárásoknak az anyagi folyamatokra gyakorolt nem fizikai hatásait jelentik.

Számunkra támpontot most mindezek közül talán – az egyébként legközismertebb pszi képesség – a telepátia vagyis a gondolatátvitel léte jelenthet, aminek tanulmányozásában ember-állat közötti hatásokat is megfigyeltek. A főleg kutyákkal végzett vizsgálatokból kiderült, hogy az állatok képesek megérezni olyan utasításokat is, amit pusztán gondolati úton közölnek velük. Egy telepatikus kapcsolat létrejötte azonban mindig kettőn áll, a fő nehézséget pedig a racionális folyamatok kikapcsolása és az őszinte – a tudattalan vágyaival megegyező – elvárás kialakítása jelenti. Nyilvánvaló, hogy ezeknek a kritériumoknak a teljesítése megint csak az emberi tudatosság számára jelent elsősorban problémát, a „ráhangolódás” készsége így valamilyen szinten az „állatok nyelvének” az értését is jelentheti. A belőlünk sok tekintetben kikopott ösztönösség így a dolgokra való közvetlen és helyes ráérzést, a teljesebb jelenlétet is képviselheti.

Egy szó, mint száz, a tudatosság sajátosan emberi értelmezése az állatokénál inkább másnak, mint többnek tekinthető. A kiűzetés a Paradicsomból, beszédes jelkép, a Tudás fájáról leszakított alma, bizonyos értelemben valóban kapukat zárt be mögöttünk. Az éden bizonyosságából a gondolatiság kétségvilágába kerültünk, aminek vitatható értékeit az emberi történelem sajátosan emberi szenvedései is jól tükrözik. Mindezzel természetesen nem azt állítom, hogy az állatvilág ne ismerné a fájdalmat, inkább azt, hogy a lét örömeinek egyszerű megváltását – amit az állatok a jelenben inkább megtapasztalnak –, az ember, az értelmét vezető és csitító filozófiák és vallások megalkotásán át keresi, ahelyett, hogy egyszerűen megélné.

A tipikusan emberi „Ego” görcsös illúziójának felszámolását a komoly önismereti utak és vallásfilozófiai tanítások is az egyik legnehezebb feladatként látják, a gondolatnélküliség megvilágosodott állapotát pedig egyenesen a legtöbbként, amit az ember elérhet. A logika és a szerszámhasználat kétségkívüli és letagadhatatlan eredményekre vezetett az emberi lét kényelmét illetően, ugyanakkor neurózisaink és kiüresedettségünk közismerten szomorú emberi állapotai azt sejtetik, hogy nem ez a legtöbb, ami lehozhatja a Földre a Mennyet, nem ettől teljesebb az életünk minősége, hanem attól a megelégedettségtől és boldogságtól, ami az elfogadásból és a világnak való örülni tudásból adódhat. Ha az ember szót a lelki lehetőségeiben kiteljesedett lényre értjük, felébredésünkre talán tekinthetünk úgy is, mint egy hazaérkezésre, egyfajta visszaérkezésre a létezőknek egy olyan elfelejtett családi közösségébe, ahol – ahogy ezt a természettel élő régi népek is mondták – az állatok is emberek.