A Bolond útja: – az ember, aki más 2. rész

Szerepel az ókor drámáiban csakúgy, mint Shakespeare műveiben, de találkozhatunk vele a mindenkori piacterek vásári forgatagán harlequinként, paprikajancsiként, a tömeg ordenáré humorú és pimasz hangadójaként is.

Királyok trónja mellett udvari bolondként az igazság fintorát mutatja, magányos vándorként a korlátolatlanság és a törvényenkívüliség szimbóluma. Ismerik őt a népmesék és az ősi hagyományok, jelen van az istenek világában, és róla szól a Tarot utolsó, XXII. kártyája, ahol a földi lét minden tapasztalatának birtokában a félelmek megszűnését, vagyis a teljes szabadságot képviseli. Cikkünk első részét ide kattintva olvashatjátok el!

Merre vezet hát a Bolond útja, ha célja nincs, ki is az ember, aki más? Bolond című versem záró versszakaiban jómagam így fogalmazok:

„Jaj a Bolond lettem én is

rőt pillantásaim közt mondom én, aki Más,

hogy nem normális – mint bolond, ezt megerősítem –,

aki nem figurás

Én a Bolond vagyok

nem köt törvény és szokás

Járok és utazok folyvást, lépteimet vigyázza,

vagy felejti sorsom az Ember, ki épp csak állomás”

A cikk folytatásában kulturális példákat vizsgálunk, a Bolond alakja ugyanis ősidők óta mélyen tisztelt szerepkörökhöz társul, elég, ha itt a samanizmus hiedelemrendszerét vizsgáljuk meg közelebbről. Az emberiség kezdeteitől ismert a törzsi létformáknak az a különös alakja, aki sámánként a másság különös megtestesüléseként is felfogható. A sámánok, vagyis a láthatatlan szellemvilágok látói és közvetítői a normalitástól igencsak távol állnak. Kiválasztottságuk nem a környezetnek, hanem a szellemek elhívásának – ha úgy tetszik, egyfajta visszautasíthatatlan belső késztetésnek – köszönhető, viselkedésük a hétköznapokban is gyakran kiszámíthatatlan, ezért a korai idők kutató antropológusai jobbára a bolond kategóriájába sorolták őket.

A sámánná válás sokszor valóban a pszichózis jeleit mutatja (rejtőzés, kényszeres fáramászás, félrebeszélés, zavart viselkedés), de a gyakorló sámánokat is furcsa dolgok jellemzik – esetenként a férfiak női ruhákban, a nők férfiként élnek –, mégis közösségük sajátos vezető, igazmondó, jósló és gyógyító emberei. Az indián kultúrákban ez a másság szélsőségesen nyilvánul meg, a törzs bolondja mindent fordítva csinál, az igenre nemet mond, ruháját fordítva veszi fel, a lovon háttal ül, a dolgok fonákjaként létezik. Ez az a motívum, ami a teljesség élményéhez a megszokottól való elfordulás lehetőségét mutatja fel, ez az, ami az irracionalitás fényében a normálisnak hitt látásmód hézagaira tudja felhívni a figyelmet.

A Bolond különös figurája azonban saját, mindennapos életünknek is útmutatója lehet. Gondolkodásunkat, viselkedéseinket és cselekvéseinket ugyanis nagymértékben meghatározzák a környezet elvárásaiból adódó megfelelési kényszerek, szokássá vált előítéleteink, és a szociális kirekesztéstől való félelem. Őszinteségünknek és természetes viselkedésünknek akadályát jelentik továbbá a társadalmi és kisközösségi repertoárból választott, magunkra vett szerepek, amivel automatikusan azonosítva magunkat, így vonjuk észrevétlenül szűkebbre saját határainkat. Szabadságunk megélésétől azonban mindenek felett az elvesztéstől való félelmek tartanak vissza, az élet szinte minden területén arra késztetve minket, hogy az elfogadott sémák szerint ítéljük meg és éljük az életünk.

Az „Aranykapu” pedig mindig nyitva áll. Hiába mégis, mert önkorlátozásaink nagy része fölösleges béklyóként tart vissza, korlátozatlanul hagyva azt a részünket, ami ebbéli fájdalmaink okán engedi meg számunkra a helytelen cselekedeteket. A Bolond igazi szabadsága ugyanis a derű és a félelemnélküliség erejére épül, így bizalommal, vagyis bölcsen lépdelhet a mocsarak zsombékjain. Ahol a racionális döntés kevés, ott segít a vándor merészsége, ahol a szomorúban is a vidámat látjuk, eltűnik a boldogtalanság. Mit veszthetünk végül? Ha úgy tetszik mindent, ha úgy teszik semmit, hiszen csak azt veszthet, aki birtokol. A Bolondnak nincs semmije, tőle elvenni semmit sem lehet. Öltsük fel hát próbaképp a Bolond jelmezét, meglepve tapasztalhatjuk meg benne, hogy amit letett dolgainkért kapunk, az maga a jelen derűje, a jelené, amiből szívünk szava szerint bármikor, bármi lehet. Aki cél nélkül vándorol, otthon van úgyis, aki a lelkéből választ minden pillanatban, az a kétségek tükörútvesztőjében a legjobbkor, a legtöbbet teszi.

Paulinyi Tamás író, pszi kutató www.szintezis.info.hu