Új év, új ember? – A változás mágiája

Szokások rabjai határozzák el magukat a változásra, ígéretek születnek ilyenkor a tiszta lappal indulás, a „tabula rasa” jegyében. De vajon mi sarkall minket a változásra és mi tart vissza attól? Erről és sorsunk varázspálcáiról szól a következő írás.

Itt az idő a változásra. Az idő nyilvánvalóan mindig „itt van”, mint mi is, tán csak a változás várat magára. Valakiből valakivé lenni valóban nem könnyű dolog, sőt látszólag sokszor igen bonyolult. Úgy tűnik, hogy ha mi már készen állunk, akkor a sors szele fúj szembe, ha rajtunk most nem is, a változás másokon „más okon” múlik. Igen, de… Tenném, de… Ha nem így, ha úgy lenne, menne. A sors „akadályai”, valójában nem akadályok. Ahogy a tudományos parapszichológia tényei is sejtetik, a nehézségek okai csakis lelkivilágunk görcsei, vagyis magunk vagyunk.

Csak akarni kell?

Tudatunk rejtélyes képességei ugyanis hű szolgájaként lelki elvárásainknak, a valóságban varázspálcaként teremtik elénk igazi álmainkat. Az igaz, azonban nem mindig az elképzelt álom, hanem lelkünk meztelen valósága. A pszi kutatásban régóta ismert tény, hogy az érzékszerveken túli észlelések –mint például a telepátia és a megérzések– akkor is működnek bennünk, hogyha azt nem is tudjuk, vagy nincs is róluk közvetlen élményünk. Információik beleépülnek döntéseinkbe és cselekvéseinkbe, mi több, tudatunk folyamatosan hat a velünk történő –olykor látványosan sorsformáló– események létrehozó véletlenfolyamataira.

Milyen könnyű is lenne így – ugye –, csak akarni kell, és a dolog megtörténik. Ha úgy akarjuk a sors tálcán szállítja majd vágyaink megvalósulásait. De ha így van, akkor miért nem működik ez a sajátos mágia, mi állja útját megfogalmazott és eltökélt kívánságainknak?

Hogy mi állja útját? Mi álljuk útját eltökéltnek hitt, ám lényegileg eltökéletlen – vagy ha úgy tetszik tökéletlen – vágyainkkal, igazabb vágyaink beteljesülésének. Az emberi lelkivilág ugyanis nem csak nehezen irányítható, de még a feltérképezése is rendkívül komoly feladatot jelent, saját magunk számára is.

Mielőtt tudatunknak a pszi kutatásokból ismerhető, valóságformáló erejét vonnánk kétségbe, nézzük meg miféle elképzelések és meggyőződések állnak a „varázspálcáknak” adott utasítások mögött, kiből-kivé és miért szeretnénk változni és végeredményben valóban kívánjuk-e a változást. Az okok mélyebb lelki ismerete nélkül –könnyen lehet– csak csöbörből vödörbe, helytelen viselkedésből, másik helytelen viselkedésbe igyekszünk. A változást akadályozó lényegi okok érintetlenül hagyása, csak újabb áttételeket teremt a helyben járás cifrázásaihoz.

Az elfogadás ereje

Ki vagyok én? Ez a –különféle beavatási utak első kapujának is tekinthető– kérdés valóban első kell, legyen az önismeret útján. Mit látok magamban, amit szeretek és mi az, amit nem tudok szeretni? Magamat nevelő szülőmként meg tudom-e szeretni magamat gyermekként, hibáimmal és tökéletlenül? El tudom-e fogadni azt, amit nem lehet nem elfogadni, el tudom-e fogadni –így– saját magamat? Az elsőre talán szentimentálisan érzelmesnek tűnő gondolatok, igen komoly megfontolást kell jelentsenek a változni kívánónak. Amíg lelkivilágunk részei egymástól elzárkózó területekre tagolódnak, nehezen beszélhetünk igazi szándékról és változni akarásról. A szándék valós okaiként ilyenkor –az önszeretetlenség állapotában– leginkább a kétségbeesett bizonyítási vágyat, az egészet figyelembe nem vevő önjutalmazó és önbüntető kísérleteket fedezhetjük fel.

A változtatási szándék sokszor lényegtelen területekre korlátozódik, a „mindent csak azt ne” rémületével hagyva érintetlenül a leginkább el nem fogadott összetevőit problémáinknak. A tüneti kezelésekhez hasonlóan, ideig-óráig tartó jobbulások után, így újra minden a régi, hacsak egy újabb kudarcélménnyel nem rontottuk tovább hányatott állapotunkat. Komplex lelki struktúránkat illetően jobbára marad a zűrzavar, ez pedig a pszi képességek működését tekintve is irányadó, hiszen egy egymásnak ellentmondó részek által befolyásolt vagy teremtett valóság, a zűrzavar okán csak a zűrzavart képes visszatükrözni felénk.

A kívülálló okként megjelenő nehézségek, a megvalósítás feladásához, sajnos kitűnő indokok. A túl magasra tett mércék, öntudatlan lemondásokat sejtetnek már a változás, a változtatás kísérletének kezdetén, hiszen a legnagyobb lépés csak a következőként megléphető legnagyobb lépés lehet. Igen fontos persze a hit is abban, hogy amit kívánunk, az igazán jó és lényeges. Mindez azt jelenti, hogy amit például csupán hiúságból, indokolatlan önjutalmazásból vagy a már említett frusztrációs kompenzációk okán kívánunk vagy veszünk magunkra, nem igazán férnek meg lelkiismeretünk őszintébb szándékaival. Mi is lehet a magasabb célokat beteljesítő, igazi változtatások ismérve?

Leginkább az az értelmes áldozathozatal, ahol a feláldozni kívánt értéktelen tulajdonság vagy viselkedési forma nehezen, de egyszerűen letehető terhet jelent. A feláldozott tulajdonság nem lehet érték, az érték a továbblépésben születik, a feláldozott szokás béklyójától megszabadultan. A szükséges lépések általában nem túl bonyolultak, a bonyolultság inkább a kerülőutakat, a változás áldozathozatalának kikerülését sejteti. Ugyanígy gyanús az a gyermeki elképzelés, ami egyszerre próbál egy tulajdonságban változni és változatlan maradni. Bizonyos dolgok nyilvánvalóan nem férnek meg egymás mellett, így például az egyidejű korán és későn kelés, vagy a mindennapos kocsmázás és a részegesség kerülése.

Vajon mi lehet mégis az embernek való, beteljesíthető út? Ami elviselhető és realizálható, mi az, ami előrébb vihet a megvalósíthatatlannal szemben? Milyen vallások, miféle prófétái mutathatnak utat a kellő türelemhez és a kellő törekvéshez? Többek között erről szól az írás következő része, ami egy új embernek, új utat mutathat.

Paulinyi Tamás író, pszi kutató www.szintezis.info.hu