Amikor a szülő kávészünetre megy

– Ugye tudja, hogy nem véletlenül beszélgetünk éppen most? – Nocsak. Mi az apropó? – A karácsony. Arra gondoltam, hogy az ön nézőpontjából a december kegyelmi időszak. Ilyenkor sokkal többet foglalkozunk a gyerekekkel. – Ez így van. A karácsony ugyanis nemcsak vallási szempontból fontos, hanem kapott egy sokkal univerzálisabb jelentést is: a család ünnepe lett. Ez nagyon jó, mivel sajnos sok baj van ezzel a kis közösséggel, nem árt, ha néha gondolunk rá. Ez a dolog pozitív oldala. Ugyanakkor éppenséggel a család konfliktusai miatt a karácsonynak van egyfajta bűntudatos mellékzöngéje is. Sok felnőttnek ilyenkor szólal meg a lelkiismerete, és hirtelen be szeretné pótolni mindazt, amit év közben elmulasztott. Sokan gondolják úgy, hogy a veszekedések emléke, az ingerültség és az odafigyelés hiánya a fa alá tett csomaggal ellensúlyozható. Ezért vesz sok felnőtt olyan ajándékot, ami meghaladja az anyagi lehetőségeit. Ők azok, akik a drága játékok zajával az önvád hangját szeretnék elnyomni. – Ebben azért sokszor a gyerekek is partnerek. Némelyikük komplett megrendeléseket ad le. Ez nem káros? – Dehogynem. Sajnos a kapitalizmus a karácsonyra is rászállt, kilúgozza az ünnepet. Ha bekapcsolja a televíziót, azt látja, hogy a reklámok kifejezetten utaznak arra, hogy a gyerek zsebelje ki a szüleit. Nemrég hallottam az egyik hipermarket szövegét: szólj az apukádnak, hogy a Jézuska idén tőlünk vigye az ajándékot! Ez szerintem borzasztó erkölcstelen módszer. Nemcsak az ünnep varázsát koptatják el, hanem a generációkat is összeugrasztják. Az ilyen reklámok ugyanis azt sugallják, hogy a gyereknek kell irányítania az infantilizált szülőket. – Ahhoz, hogy jól tudjunk ajándékozni, először is ismerni kell a gyermeket, nem? – Így van. Az ajándék ugyanis nem tárgy, hanem egy gesztus. Azt jelzi, hogy veled voltam egész évben, ismerlek, és tudom, hogy mire vágysz. Többek között ezért gyűlölöm azt, amikor egy gyereknek pénzt adnak ajándékba. Ez olyan megalázó. Ha csak ezer forintom van, akkor az a feladat, hogy ezen az összeghatáron belül találjak ki olyasmit, aminek a másik örül. Ha valaki kinyitja a pénztárcáját, azzal azt mondja: nem akarok veled foglalkozni, törődjél te magaddal. – Sokaknál a pénz hiánya rontja el az ünnepet. – A mi életünkben is volt egy hosszú időszak, amikor nagyon össze kellett húznunk magunkat. Nem azt mondom, hogy szegények voltunk, mert sohasem éheztünk, de amikor építkeztünk, az akadémiai fizetésemet szalaggal együtt vittem át a szomszédos OTP-be. Abból éltünk, amit a feleségem keresett, mégis a legszebb karácsonyokra ebből az időszakból emlékszem. Higgye el, a karácsony meghittsége nem azon múlik, hogy mekkora összegű ajándékok vannak a fa alatt. – Ha csak egy tanácsot adhatna a szülőknek, mi lenne az? – Hogy akkor is figyeljenek oda a csemetéjükre, ha egyébként nincs vele semmilyen probléma. Ma ugyanis az a helyzet, hogy a legtöbb felnőtt csak akkor gyakorolja anyai vagy apai szerepét, ha a csemetéjét fegyelmeznie kell. Ha a gyerekkel nincs semmi baj, a szülői funkció kávészünetet tart. Ezek után csoda-e, ha sok gyerek szinte kezelhetetlen? Hiszen éppen a családjuk tanítja meg őket arra, hogy csak akkor irányul rájuk a figyelem, ha rosszalkodnak. És ez a tapasztalat már egész korán rögzül. Tudja, hány kismamától hallottam, hogy az ő gyereke egy tünemény, mert azonkívül, hogy megeteti és tisztába teszi, rá se kell nézni? Sajnos ez jellemző a mai családok többségére.

– Nem kellene a szülői tudnivalókat is tanítani? – Annak idején próbálkoztunk ilyesmivel, de nem volt iránta tartós igény. – Miért? Autóhoz kell jogosítvány, a gyerek lelkéhez nem? – Tudja nehéz az ilyesmit tanítani. A pelenkázás, a fürdetés fogásait el lehet sajátítani, de ha egy nő még nem anya, furcsa lenne neki azt mondani, hogy itt ez a műanyag baba, foglalkozz vele, szeresd. Legfeljebb irányelveket sorolhatunk, bízva abban, hogy egy-két gondolat majd alkalomadtán beugrik. Egyébként a nemsokára megjelenő Szülők könyve című könyvem épp ezzel a kérdéssel foglalkozik. Én is csak írás közben döbbentem rá, mekkora fehér foltok tarkítják a szülők gyermekekkel kapcsolatos ismereteit. Sokan még a babonaságot is segítségül hívják. A hiperaktív csemetékre például egyre több szülő azt mondja, hogy ők nem is igazi emberek, hanem emberfeletti lények, egy idegen világ küldöttei. Úgy nevezik őket, hogy indigó gyerekek. Ne nevessen, külföldön ez egy elterjedt vélemény, amelynek már óriási „szakirodalma” van. – Ha a szülőknek nincs se türelmük, se idejük, sem pedig tapasztalatuk, adódik a kérdés: ki neveli a gyermekeinket? – Úgy veszem észre, hogy újabban a nagyszülőkre hárul ez a feladat. Annak idején, még fiatal pszichológus koromban azt tanították nekünk, hogy a nagymamáknak és a nagypapáknak csak szeretniük kell a gyereket. Mostanra ez a szerep átalakult. Ma már nem úgy kell elképzelni egy nagyszülőt, mint régen. A nyugdíjkorhatár 62 év, vagyis többségében még dolgozó emberekről van szó. Nagyon sok családban ők látják el a szülői teendőket, aminek én csak örülök. Ez ugyanis közelebb hozza egymáshoz a generációkat. – Annak idején ön hogy boldogult a saját gyerekeivel? – Óriási szerencsém volt, mivel mindhárom csemetémben csak örömöm volt. Ők persze ma már felnőttek. – Semmi nehezen kezelhetőség, semmi kilengés? – Nem, mindegyikükből tisztességes ember lett. – Azért kérdeztem ezt, mert hallani olyan híreszteléseket, hogy Ranschburg Jenő csak a saját gyermeke sorsát nem tudta kézben tartani, és a fia drogügyekbe keveredett. – Ó, ezt a pletykát már akkor hallottam, amikor nem is volt fiam. Ebből egy szó sem igaz. A legnagyobb zűröm a gyermeknevelés terén az volt, amikor a lányom disszidálni akart. – Nocsak? – Tizenöt évesen meg akarták buktatni fizikából. Engem ez nem igazán érdekelt, mivel tudtam, hogy fantasztikus érzéke van a nyelvekhez, de a tanárai azt mondták, hogy ez nem egy tantárgyas iskola. Üzentek, hogy vegyem ki a kezéből a szótárakat, és tanulja a reál tárgyakat, de ezt nem vettem komolyan. Úgy voltam vele, hogy ha egy lány minden szabad idejében a nyelvkönyveket bújja, azt csak üdvözölni lehet. Év végén, amikor kiderült, hogy a lányom megbukik fizikából, nem hazafelé vette az irányt, hanem felszállt a Keleti pályaudvaron egy nemzetközi gyorsra, és bezárkózott a vécébe. A határon szedték le. Ez még 1982-ben volt, amikor az ilyesmit borzasztó komolyan vették. Minden protekciómat be kellett vetnem, hogy ne büntessék meg, de még így sem utazhatott külföldre évekig. – Mit mondott neki? – Természetesen megszidtam, de legbelül nem haragudtam. Sőt. Valójában meglepett, hogy az én lányom egy ilyen szuverén egyéniség. Az igazat megvallva nagyon büszke voltam rá.