Két kis anyakereső

A bejelentésen nem lepődtünk meg, hiszen tudtuk, hogy a húgom és az osztálytársai már másfél éve az egyik gyermekotthon óvodásait patronálták. Hétvégeken szorgalmasan jártak az intézetbe, sétálni, kirándulni vitték a kicsiket, reggeltől estig velük voltak, játszottak. Haza azonban sohasem vihettek egyetlen gyereket sem. Most hát végre mégis? Ekkora izgalommal már rég készültünk a karácsonyra. Mire pénteken reggel Hugi beállított a kis vendéggel, már ott pompázott a fenyőfa, alatta kismackó, meséskönyv, alvóbaba és egy „talán-jó-lesz” méretű pulóver. – De hiszen te kisfiú vagy! – kiáltott fel anyám, amikor a kabátból, bojtos sapkából kihámozta a kis jövevényt. – Nekem ő jutott. – toporgott mellette zavartan a húgom. – Mondd meg szépen, hogy hívnak – unszolta a gyereket. – Attila azonban csak állt, és ijedten nézte örvendezésünket, s a nagyobb biztonság kedvéért erősen szorította a húgom kezét. Kettesben végigjárták a lakást, minden zúgba bekukkantottak, hogy alaposan megismerhesse az új környezetét, ahol most két egész napot tölt majd el. Némán követte a húgomat, szó nélkül vette át az ajándékokat, s hiába kérdeztünk tőle bármit, csak hallgatott. Egyetlen szót sem tudtunk belőle kicsikarni. Hosszú-hosszú hallgatásának egy nagyon hétköznapi dolog vetett véget. Anyám az ebédhez terített, rakosgatta az asztalon a tányérokat, kanalat, villát. Attila odasomfordált mellé, és alig hallhatóan azt kérdezte: – Ma te vagy a napos?  És ettől kezdve áradt belőle a szó. Pontosabban a kérdések özöne. Hogy melyikünk a szakács? És ki közülünk az óvó néni? Melyik szoba a kiscsoporté, és melyik a nagyoké? Miért csak egy kád van a fürdőszobában? Miért nincsenek itt más gyerekek is? Késő éjszakába nyúlt, amíg tisztáztuk a családban minden másképp van, mint az intézetben. Mesére ezen az estén nem is jutott idő. Másnap reggel arra ébredtünk, hogy Attila rámol. Abba a táskába, amiben a pizsamáját és a játszóruháját hozta, gondosan összegyűjtötte az ajándékait, az asztalról a süteményt, sőt, még a vacsoráról megmaradt rántotthús-szeleteket is. – Hát te? Miért Pakolsz? – Mert ezt be kell vinni az óvodába. A többieknek. Éva néni majd szétosztja? – De hát a tiéd! A játékok is itt maradnak, hogy ha majd legközelebb eljössz, legyen mivel játszanod. A süteményt is neked sütöttem, persze, ha akarod, a maradékból viszünk be a többieknek is. Attila értetlenül nézett rám. – Legközelebb is eljöhetek? És addig nem kell odaadni a többieknek? ?És ez itt mind az enyém? Csak az enyém? Biztos, hogy nem kell odaadni a többieknek? – Egészen biztos! – És hogy teljesen megnyugodjon, anyám kirámolta az egyik kisszekrény alját, hogy ott rendezhesse be Attila a saját birodalmát. Ettől a gyereknek fékezhetetlen jókedve támadt. Ebéd után még a tányérját és a kanalát is a szekrénybe tette, hogy ezzel is jelezze: az az övé, azzal nem ehet más. Este pedig, amikor arra kért, meséljek neki, mindenkit kiküldött a szobából: – Ez most az én mesém! Csak az enyém! Kedden délelőtt, amikor már elköszönt mindnyájunktól és elindult vissza az intézetbe, az előszobaajtóból még egyszer visszaszaladt a szerkényhez, hogy megnézze a kincseit. Gondosan ráfordította a kulcsot a szekrényajtóra és szigorúan meghagyta: – Ti se nyúljatok ám hozzá! Ettől kezdve minden hét végén nálunk volt. Sőt, még az után is a „miénk maradt”, amikor nyár elején a húgom osztálya ünnepélyesen búcsút vett az óvodásoktól, mondván: leérettségiztek, vége a patronálásnak. Attila – az óvónők szerint – öt napig egyáltalán nem emlegetett bennünket. Ám pénteken este mindig azzal bújt ágyba: „Ugye, holnap egészen biztosan szombat lesz?!” Nyár elejére megtanulta, hogy a családban mások a szokások, más az életrend, mint az intézetben. Boldog volt, ha segíthetett, ha a ház körüli munkákból, „családtagként” kivehette a részét. Imádott porszívózni, vasalt ruhát hajtogatni, kertet gyomlálni. De mindennél jobban szeretett vásárolni. Már nem ámuldozott azon, hogy az üzletben fizetni kell, legfeljebb azt kérdezte néha: „Honnan tudja az eladó, hogy az alma vagy a krumpli mennyibe kerül, hiszen arra nincs ráírva?!” Hamar elrepült az idő. Már megint karácsonyra készültünk. Hetekkel előbb faggatni kezdtük, mit kér ajándékba. Kisautót? Társasjátékot? Könyvet? Új ruhát? Ő azonban mindenre a fejét rázta. Nem, nem. Az már van. És a nyomaték kedvéért kinyitotta a kisszekrényt, hátha elfelejtettük: dugig lett zsúfolva játékkal, ruhával, édességgel. – Mi legyen akkor az ajándék? – Mi?… Hát? hogy nekem is legyen igazi anyukám. Összenézett a család. Erre egyikünk sem tudott okosat válaszolni. – Tudod – vette ölbe könnyes szemmel anyám -, ezt most karácsonyra már nem tudjuk elintézni, de majd jövőre. Jövőre biztosan?Magunk sem hittük, hogy ígéretünket az élet milyen gyorsan teljesíti. Attila már húsvétra megkapta, amit kívánt. Március elején telefonon hívott a nevelőotthon igazgatója: szombaton ne menjünk a kisfiúért, mert nem lesz bent. Az édesanyja, aki lányfejjel szülte Attilát, és évekre megfeledkezett róla, most végre megkomolyodott, férjhez ment, és – talán a gyermekotthon megkeresésére, talán a lelkiismerete noszogatására, máig sem tudom – megkereste, és magához veszi a fiát. Hirtelen szakadt ránk a hétvégi árvaság. Ahogy múltak a napok, egyre nehezebben viseltük, hogy nincs kisgyerek a háznál. Anyámmal szinte egyszerre gondoltunk ugyanarra: mi lenne, ha elmennénk az intézetbe egy másik kisfiúért?! Magamra vállaltam ezt a látogatást. Verőfényes szombat délelőtt szatyornyi édességgel, gyümölccsel és néhány apró játékkal beállítottam az intézetbe. Az udvaron csak néhány gyerek játszott, a többieket már hazavitték hét végére a szülők vagy a patronálók. Az ügyeletes óvónő ismerősként üdvözölt, rögtön kitalálta jövetelem okát. – Bizony, nem is egy olyan gyerekünk van, akit soha nem látogat senki – fogadott az igazgatónő. – Pedig nagy szükségük lenne rá, hogy megismerjék a kerítésen túli életet is. Mert hiába adunk meg számukra mindent, itt, az otthonban más az élet, mint odakint. – Akkor hát? választhatnék egyet? – kérdeztem reménykedve. – Hadd ajánljak inkább én? Azt a szőkét, ott, a kék fürdőnadrágban! – mutatta az igazgatónő a homokozóban hancúrozó gyerekek egyikét. – Nagyon vadóc. Nehezen szelídíthető. Több türelemre és szeretetre van szüksége, mint a társai közül bármelyiknek? Ide hívjam?

A fiúcska bizalmatlanul végigmért, nem értette, miért kell otthagynia a homokvárépítést a kedvemért. – A néni szeretne veled megismerkedni – simogatta meg a gyerek szöszke fejét bíztatóan az igazgatón?. – Mondd meg szépen, hogy hívnak. Alig hallhatóan súgta: „Lalika vagyok?! – és már futott volna vissza. – Várj egy picit – szóltam utána. – Ez a csomag a tiéd, neked hoztam. – visszalépett. Fürkésző kék szemében még mindig ott bujkált a bizalmatlanság. – Vedd el nyugodtan, és már mehetsz is játszani! Belekukkantott a szatyorba, aztán újra rám nézett. Szótlanul rakosgatni kezdte a padra a szatyor tartalmát. Amikor mindent számba vett, az igazgatónőhöz fordult: – Tényleg elvihetem? Amikor a fehér köpenyes asszony is kimondta az igent, Lalika felkapta a csomagot és a homokozóba rohant. Az utolsó darabig szétosztott mindent a társai között. Neki semmi sem maradt. A gondozóktól megtudtam: nem én voltam a négyéves Lalika első látogatója. Szívesen patronálták volna már mások is, de senkit nem engedett magához. Ahogy az igazgatónő mondta: sok idő kellett a megszelídítéséhez. Találkozásunk hetekig abból állt, hogy én meglátogattam, átadtam a csomagját, átvette és már rohant is szétosztani. Egy napon azonban mellettem maradt. – Leszel a barátom? – szegezte nekem a kérdést komoly szemmel. – Ha te is akarod – feleltem diplomatikusan. – És mindig eljössz hozzám? De mindig???? – Mindig. Sőt, te is eljöhetsz hozzám, ha kedved van. A következő vasárnap Lalika már az egész délelőttöt mellettem töltötte. Néhány hét múlva pedig abba is beleegyezett, hogy kilépjünk az intézet kapuján. Ez, persze, sok bonyodalommal járt, mivel csak gyalog volt hajlandó közlekedni. Buszra semmi pénzért nem szállt volna fel. Mindentől félt. De lassan mégiscsak megbarátkozott a külvilággal. Mire beköszöntött a tél, egész szépen beletanult a családi életbe ő is. – Mi lenne, ha elmennénk a bábszínházba? – kérdeztem egyik szombat délben, amikor érte mentem. – És elvihetünk magunkkal más gyereket is? – kérdezte nagy komolyan. – Hát persze! Csak mondd meg kiket, hogy annyi jegyet vegyünk. – Kettő fiút! – ennyi volt a válasz. Ebben maradtunk. Amikor a színházjegyekkel beállítottam, az óvónő megkérdezte Lalikától, kikre gondolt, kikkel menne a színházba. A gyerek zavartan pislogott. – Na, jó. Ha te nem tudod, akkor majd segítek. Azok mehetnek veled, akik a héten a legjobbak voltak. – Nem! – tiltakozott hevesen. – Azt nem akarom! Őket nem. Inkább a legrosszabbak? Értetlenül néztünk össze az óvónővel. – De hát miért? – kérdeztem csodálkozva Lalikától. – Mert ők soha nem mehetnek sehova. A két „legrosszabb” is elcsodálkozott, amikor megtudta, kimenőt kap, rájuk esett a választás, bábszínházba mehetnek. (Meglepetésük egyébként akkora volt, hogy egész délután szavukat se lehetett hallani – olyan jók voltak, akár a földre szállt angyalok.) Lalikával még további három hosszú évet töltöttünk együtt. Tudta, hogy nem én vagyok az édesanyja, nem is mondta soha, hogy „mama”. Mindig a keresztnevemen szólított. Ha bárki megkérdezte tőle, kije vagyok, habozás nélkül rávágta: „A barátom”. Egyszer elalvás előtt egészen közel bújt hozzám, és – mint aki most nagy titkot árul el – odasúgta: „Tudod, nekem is van ám anyukám! Piros kabátja van és fehér csizmája. Egyszer eljött hozzám, és egy narancsot kaptam tőle. Akkor megígérte, hogy eljön máskor is. Csak biztosan még nem ér rá. De eljön? Megígérte?! Lalika nyolc éves volt, mire az édesanyja előkerült. De előkerült – ahogyan ígérte.