A három fenyőfa

Egy napon a fenyőmama megkérdezte mindhárom csemetéjét, hogy mi szeretne lenni majd, ha felnő.  1. Semmi más nem szeretnék lenni, csak egy kis bölcső, mely kisgyermekeket ringat. Ha bölcsőt készítenének belőlem, akkor én nagyon boldog lennék! 2. Én arra vágyom, hogy egy nagy hajót építsenek belőlem, és sok tengeren utazhassak. Talán még arany, vagy ezüst rakományt is vihetek magammal! 3. Én nem szeretnék semmi más lenni, mint ami vagyok. Nem akarom, hogy kivágjanak! Telt, múlt az idő, a kis fák megnőttek, mindegyikből sudár termetű szép szál fenyő lett.   Történt egyszer, hogy favágók járták az erdőt. Nézegették, méregették, vizsgálták a fákat. Bizonyára olyat kerestek, mely a legalkalmasabb lesz nekik. Megálltak az első fenyő mellett. A fa arra gondolt: Vajon most jöttek értem? A favágók megszemlélték, elővették a fejszéiket, és hatalmas csapásokkal kivágták. Hamarosan már a földön feküdt a szép, sudár fenyő. Miközben vitték ki az erdőből, a fa tele volt várakozással: Vajon most készítenek belőlem bölcsőt? A fából azonban nem lett bölcső. Lehántották a kérgét és erős deszkákat faragtak belőle. A deszkákat jászollá állították össze, a jászlat pedig megvette egy fogadós az istállójába a vendégek állatai számára. A fácska nagyon szomorú volt.  Miért nem bölcsőt készítettek belőlem? Olyan szeretettel ringattam volna a csöppnyi kis gyermekeket! Hamarosan azonban csodálatos esemény történt. Egy hűvös éjszakán, amikor a fogadó már zsúfolásig megtelt, az egyik házaspárnak már csak az istállóban jutott hely. Mária – mert férjével, Józseffel ő tért be ide – itt szülte meg elsőszülött fiát. A fenyőfából lett jászol tudta, hogy nem mindennapi eseménynek lehet tanúja. Isten az éjszaka sűrű csendjében elküldte az Ő egyszülött Fiát, hogy bemutassa szeretetét. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ó, mennyire örvendett a kis jászol! Hiszen ez a csoda sokkal gyönyörűbb, mint a legszebb álmom! A jászolban Isten Fiát, a gyermek Jézust ringathatom. Még más csodás dolgok is történtek azon az éjszakán, aminek a kis jászol tanúja lehetett. Testvérei azonban a távoli libanoni erdőben nem sejtettek semmit az ő sorsáról.   Évek teltek el, és megint favágók érkeztek az erdőbe. Nézegettek, méregettek, vizsgálgatták a fákat. Most a második fenyőtestvérnél álltak meg. A kalandvágyó fa azt gondolta: Bizonyára eljött az ideje, hogy óriási hajót építsenek belőlem. Nemsokára messzi tengereken járok majd.  Kivágták a második fenyőt is, de csak egy kis halászbárkát készítettek belőle. Hajnalonként egy tó vizén tűrte a szorgos halászok munkáját. Néha tele volt ficánkoló kis halakkal, máskor meg üresen kongott. Mint ahogy most is. Péter és András, a gazdái fáradtan mosták hálóikat a parton, a bárka meg üres gyomorral, könnyedén lebegett a tiszta vízben. Szegény fenyőfa unalmában így kesergett: Miért is nem lehetett belőlem nagy, tengerjáró hajó! Úgy szeretnék drága kincsekkel megrakodva utazni a világban!Egyszer csak egy nagy csapat emberre lett figyelmes. Egy férfi köré gyűlve közeledtek a parthoz. A fehér ruhás férfi beszélt a többiekhez, ők pedig figyelmesen hallgatták. A fenyő felismerte a fehérruhás férfit.  Az Úr Jézus áll ott a parton! Valóban Ő volt, és már meg is szólította Pétert, beszállt a hajóba, és onnan tanította tovább a sokaságot. A kis csónak alig tért magához az örömtől: De hát ez sokkal csodálatosabb, mint amit én szerettem volna! Hiszen az egész világ legdrágább kincsét hordozhatom, Isten egyszülött Fiát.   Most már nem telt el olyan sok idő, újból favágók érkeztek az erdőbe. A harmadik fa lélegzetvisszafojtva figyelte őket, sejtette, hogy most már ő kerül sorra.  Én itt akarok maradni a domb tetején, hogy csúcsommal Isten felé mutathassak! A favágók azonban valóban őt szemelték ki. Könyörtelenül kivágták és már vonszolták is ki az erdőből. Vajon mi lesz belőlem, ha már kivágtak? Mi szépet készítenek belőlem?  A favágók bevitték a városba, egy nagy udvaron legallyazták és felfektették a bakokra. A fenyő arra gondolt, most jön a fűrész, a gyalu, hogy a finom, csiszolt deszkákból, lécekből majd valami szemet gyönyörködtető készüljön. A munkások azonban csak durván leháncsolták, kettévágták, és a két részt keresztben egymásra rakva szorosan összekötözték. Egy kereszt lett belőle. A harmadik fenyőfa hirtelen rádöbbent, hogy hamarosan valaki éppen őrajta fog elvérezni, őrajta harcolja meg haláltusáját és rajta függve leheli ki a lelkét.  Sohasem hittem volna, hogy ez lesz belőlem! Amint ott feküdt levágott gallyai között, sorsára várva, egyszer csak furcsa zajt hallott, majd egy különös tömeget látott közeledni. A tömeg római katonákat kísért, akik egy embert fogtak körül. A megtört alak fején töviskorona volt. A Názáreti Jézus volt, Isten Fia, a Messiás.  A fenyő érezte, hogy valaki felemeli, és az Úr Jézus vállára teszi. Jézus pedig vitte, vitte őt, a keresztet.  Elérkeztek egy Golgota nevű helyre. Ott rászögezték Jézust a keresztre. Sokan gúnyolták őt, azt kiáltozták: „Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!” A harmadik fenyő tudta, hogy ez nem történhet meg! Hiszen az Isten Fia azért jött el a Földre a betlehemi kis jászolon keresztül, azért tanította az embereket, hogy földi élete végén itt, a golgotai kereszten feláldozza önmagát. Most fizeti meg az egész világ bűnének az árát azzal, hogy magára vállalja a büntetést. Kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy ennek a nagy ajándéknak én is a részese lehetek! Ha ott maradtam volna a domb tetején az erdőben, nem tudtam volna úgy felmutatni Isten szeretetére, mint most.   Így lett a betlehemi bölcső Isten lehajló szeretetének, a golgotai kereszt pedig az ő megbocsátó kegyelmének a jelképe.  Forrás: www.babtista.hu