Angyal-pasziánsz

– Min töpreng? – Valójában semmit. Sajnálja magát. – Na, jó, ezért nem ítélhetjük el. Végtére is csak ember. Persze, hogy sajnálja magát, amikor épp most volt létszámleépítés a munkahelyén. Kirúgták. Ráadásul a pasija is lelépett. – De könyörgöm, nem ezért rúgattuk ki! És nem is ezért tettük magányossá! Hanem hogy végre észhez térjen! Hogy kikeveredjen ebből a véghetetlen tespedésből, újra gondolkozzon, érezzen, tervezzen! – Lehet, hogy most is épp gondolkozik. És tervez. – Dehogy! Játszik! – Játszik? De mit? – Azt az infantilis számítógépes kártyajátékot! Pasziánszot. Ha ügyesen teszi egymásra a lapokat, nyer. – Mutasd csak, hogy van ez? – Tessék. Az ásszal kell indulni. Úgy nem jó. Pirosat csak a feketére tehetsz. Hé! Ne húzz rögtön új lapot! Előbb azokat kell megnézni, amiket a gép osztott! – Azt csinálom, nem látod? Hú, ez tökjó! – Azonnal hagyjátok abba! Gyermekded banda! Nem azért vagytok angyalok, hogy játszadozzatok! Inkább találjuk ki, mit csináljunk ezzel a nővel. – Hát, igen. Kár volna érte. – Naná, hogy kár! Nem azért invesztáltunk bele ennyi lélekszikrát, nem azért cizelláltuk hónapokig az agyát, nem azért öntöttük tele a maradék sötétlilánkkal, hogy elfecsérelje! Lélekszikrából meg logikai panelből például már alig van a készletünkön! Ha a földön lebzselők nem hasznosítják, amit kiosztottunk nekik, nem termelődik újra, és akkor megnézhetjük magunkat. A feje tetejére áll minden, kezdetét veszi a káosz! – Ugyan! Minek ide annyi logika, meg rendszer. Sokkal izgalmasabb lenne, ha csak úgy maguktól kavarognának a dolgok. – Naná! A fél földi életedet játéktermekben töltötted, szeretnéd, ha itt is csak kavarognánk, mi? Mint a rulett golyó! – Miért kell ezt mindig az orrom alá dörgölni? Olyannak vagyunk kitalálva, hogy ha földet ér a lábunk, játszadozzunk. Ő is játszik, tessék. – Gyertek csak! Bekapcsoltam a gondolatkivetítőt. Nézzétek! Ez a nő nem is játszik! A jövőt kutatja! Jósol! Feltesz egy kérdést, és rakja a kártyát. Ha sikerül kiraknia, vagyis nyer, azt úgy értelmezi, hogy valóra válik, amit kérdezett. – Tényleg. Nem is rossz. Ezt én is szívesen kipróbálnám. – Minek, te nagyagyú! Pontosan tudod, mikor mi fog történni! Ehhez persze rendet kéne tartanod az idősík-elemeid között. Ha mindent szanaszét dobálsz, persze, hogy fogalmad sincs, hogy ami körötted lebeg, az a földi idő szerint múlt-e, jelen vagy jövő. – Szólj már neki, hogy szálljon le rólam! Folyton velem foglalkozik. – Hagyd békén. Tudod jól, hogy itt mindenki a maga ura. Kiérdemelte, hogy itt lehet, hát ne piszkáld. Azt csinál, amit akar. Nem mindenki akarja tudni, mi lesz a földiekkel. Őt például nem érdekli. Nézd inkább a nőt, milyen gondterhelt az arca! Már megint rágyújt! Fú, már alig látom a füsttől. – Tiszta hülye. Hát nem tudja, hogy a földi test nem bírja a nikotint? – Dehogynem tudja. Csak nem érdekli. Most más dolgok érdeklik. – Például mi? – Most azt kérdezte a kártyától, hogy rendbe jönnek-e a dolgai a közeljövőben. – Hogy lesz-e munkája? – Például. – És lesz? – Várj csak, megnézem. Egy pillanat alatt meg tudom mondani, mert nekem, ugyebár, rendben vannak az idősík-elemeim. – Cöcö. Nem kell célozgatni. – Na, tessék. Hááát? – Na, mondd már! Lesz állása? – Kedvére való nemigen. Vagyis kedvére való volna ez, ha volna hozzá kedve. De nincs. – Miért, mihez volna kedve? – Honnan tudjam? Ehhez meg kéne néznünk az álmait. – Nézzük meg. Most már kíváncsi vagyok.  – Hogy csináljuk? Álmosítsuk el, vagy mi ballagjunk át a földi idő szerinti tegnap éjszakába? – Menjünk át mi. Hagyjuk, hadd játsszon addig. Hátha eszébe ötlik valami.  – Menjünk. – Menjetek csak! Én maradok! Itt megvárlak titeket. – Persze! Már megint a játékszenvedély! Nem bírsz elszakadni a kártyától, mi? – Hagyd már őt békén. Gyere, megnézzük ketten. – Jó, de várj, ne hagyj itt! – A szárnyaidat nem hoztad? Hol hagytad már megint? – Hát, azt hiszem… – Szörnyű, hogy milyen rendetlen vagy. Na, gyere, kapaszkodj a lábamba. Mehetünk? – Mehetünk. – Na, tessék, itt az időautomata. Be is állítom. Földi idő, éjjel két óra. Oké? – Nézzük. Hol van? Nincs is az ágyban. – Nem jó, épp a klotyón ül. – Akkor menj egy órával tovább. – Megvan. Most jó lesz, fekszik, a szeme csukva. – De nem alszik! – Nem. Forgolódik. – Gondolkodik? – Az nem szó! Te jó ég! Képtelenség tisztán kivenni, annyi minden kavarog a fejében! – Szegény, hogy meg nem bolondul! – Várj csak, néhány panelt elkaptam. Hopp, itt egy gyerek. Aggódik a gyerekéért. – De miért? – Nem látom jól. Mintha félne. Fél, hogy az egyik egy rossz után jön a másik. – De hát nem kapcsoltuk rá a turbó-büntetőt! – Persze, hogy nem. Sőt, a standard-büntetőt se kapcsoltuk rá. Nem büntetésből alakultak így a dolgai. De ezt ő nem tudhatja. Az emberek nem hülyék, figyelik egymás sorsát, és tapasztalatokat gyűjtenek. Leszögezik például, hogy a baj nem jár egyedül, meg ilyen ostobaságokat. – Te is tudod, hogy néha van benne igazság! – Igen, de azt is tudom, hogy minden rosszban van valami jó. – Hát, igen. Erre ők is rájöhetnének végre! – Tudják ők, csak nem hisznek benne. Legalábbis, ha érintettek az ügyben. – Hoppá, várj csak! A szegénység! Nyomorban látja magát, lepusztulva, alkoholmámorban egy koszos sátor alatt. Mocskos a ruhája, az arca, és kéreget. Mindenki odébb löki. – Szegény. Szörnyű látomás lehet! El kéne venni tőle.  – Tudod, hogy az tilos. Ne felejtsd el, hogy a földi idő szerint a tegnap éjszakában vagyunk. A múltba nem avatkozhatunk bele. – Jó, jó. – Na várj, most, mintha kicsit csendesedne. Tisztul a kép. Szép arany és világoskék. Semmi borzalom. – Biztos hozzánk szól. – Olyasmi. Imádkozik. Felhangosítom, hallgasd csak! – Nem hallom. – Persze, mert már megint rendetlenkedik ez az ócska receptor. Hiába mondogatom az innovációsoknak, hogy ki kéne cserélni. – Te hallod? – Csak foszlányokban. Várj csak, beljebb hatolok a beszédközpontjába. – Na? Hallod? Mondd már! – Arra kér, hogy rendeződjenek a dolgok. – De milyen dolgok? – Azt nem mondja. Azt hiszi, mi úgyis tudjuk, hogy mire gondol. – De hát mire gondol? – Na, vajon mire. Karrier, szerelem, egészség… Konkrétan nem tudhatjuk, mert ő se tudja. Fogalma sincs, pontosan mit akar. – Marha jó! És mi találjuk ki? Igazán adhatna tippeket legalább! Tekerj előre, hátha végre elalszik, és belekukkanthatunk az álmába. Talán megtudnánk, mire vágyik pontosan. – Tessék. Fél négyre állítottam. Semmi. Négy óra, fél öt, semmi. Nem álmodik. – Nem is alszik? – Dehogynem. Nálunk van a lelke. Itt ül a sarokban. Odanézz! – Tényleg. Fel se néz, nem szól senkihez. Teljesen begubózott. Hahó! – Hiába hahózol, ha nem álmodik, nem lát minket. – Szegény, még a végén depressziós lesz. – Ha így folytatja! – De miért nem küzd? Hisz még csak egy hete történt vele az a kis gebasz. Megnéztem az aktáját, előtte hosszú-hosszú évekig sikeres volt. Olykor még boldog is. Egy ilyen kis semmiségtől így kibukni! Lehet, hogy nem töltöttek bele elég gyári fájdalomcsillapítót? – Inkább csak túl érzékeny. Érzékenyebb, mint a többiek. – Nézd csak! Visszamentem egy héttel. Itt most álmodik. – Na végre! – Hm. Szép álom! – Elvágyik onnan. – El, bizony. Rendre, nyugalomra, biztonságra vágyik. Egész nap csak énekelne, hangjára összegyűlnének az élők, és mindenki boldog volna. – Biztos kerub volt, mielőtt leküldtük. – Lehet. – Hát hadd énekeljen! Segítsünk neki! – Nem lehet. Nincs hangja. Csak kornyikálna, és kiröhögnék. – Hát akkor, talán? legyen költő? – Áh! Ugyan. Semmi íráskészsége. Viszont, mintha a színekkel jól bánna. Nézd csak, ezt még hatéves korában festette. Egy angyal.  – No fene! Egész jól elkapta a lényeget. Hasonlít, nem? Hát akkor fessen! – Festene ő, de fél. Az ott lent nem eladható. Nem adnak érte enni. – Ja, kedvesem! Mindent egyszerre nem lehet! A művészet nagy ajándék, nem jár mellé vagyon! Hát még mi nem kéne?! – Kihúzathatnánk a lottószámait. Minden héten játszik, ötösön is, hatoson is. Akkor festhetne. Nem kéne dolgoznia. – Ez butaság, te is tudod. Mit festene az, aki egész nap csak dőzsöl! Elfogyna a lelkéből az a szép, sötétlila szín. Már alig van a raktáron. Sötétlila nélkül meg úgysem szólhat másokhoz. – És újra boldogtalan lenne. – Boldogtalanabb, mint valaha. – Jó, de akkor mi legyen? – Nem is tudom. Mit csinál a földi mostban? Még mindig a kártyát veti? – Várj, mindjárt lenézek. Megfognád a lábam, hogy ki tudjak hajolni? – Parancsolj. Na? – Igen, a gép előtt ül, és játszik. – És bejött neki? – Hol bejön, hol nem. Folyton új meg új kérdésekkel bombázza a gépet. – Tudod mit? Bízzuk a Sorsra. – Bízzuk. – És mi lesz az aktájával? – Ráírjuk, hogy TÁJÉKOZTATÁSUL, meg hogy Tisztelt Sors, vezetői döntést kérünk. – És ha túl sokáig ülnek rajta? – Sokáig? Ne viccelj! – Igaz. Időnk, az van. – Van, bizony.