A fekete lyukak a téridő azon tartományai, amelyekbe anyag és sugárzás csak belehullhat, de kijönni semmi sem képes belőle. Még a fény sem hagyhatja el, innen ered az elnevezése. Titkai azonban ennél is mélyebbek: mivel a fekete lyukakból sem anyag, sem e
Csillagászati különlegesség
A fekete lyukakban a gravitáció minden más erőt felülmúl, így az anyag végtelenül sűrű állapotba tömörül, és egyetlen pontba húzódik össze. Jelenleg csak két olyan mechanizmust ismerünk, amely létrehozhatja ezeket az objektumokat. Az egyik a nagy tömegű csillagok magjának összeomlása közvetlenül a szupernova-robbanás előtt. Az igazán nagy fekete lyukakat azonban a galaxismagokban találjuk. Az elméletek szerint a galaxisok magjaiban fekete lyukak húzódnak meg, és iszonyatos tömegvonzásuk révén folyamatosan maguk köré gyűjtik a galaxis anyagát, a gázfelhőket és a csillagokat. A csillagokat aztán a roppant mértékű gravitáció szétszakítja, így anyaguk a gázfelhők anyagával együtt egy örvénylő korongot képez a fekete lyuk körül. Ebből a korongból az anyag a fekete lyuk felé zuhan. A behulló anyag végső eltűnése előtt hatalmas energiára tesz szert, amely sugárzás formájában szabadul fel. Ez a sugárzás adja a galaxisok magjainak iszonyatos fényerejét. A lyuk felé zuhanó anyag egy részét a felszabaduló energia visszasöpri a világűrbe. Bár maguk a fekete lyukak nem figyelhetők meg közvetlenül, a közelükben zajló folyamatok felfedik a jelenlétüket. A fekete lyukak létezése mind elméletileg, mind csillagászati megfigyelésekkel jól alátámasztott. A lyuk elnevezés alatt nem a szokásos értelemben vett lyukat kell érteni, inkább a világűr egy részét, ami mindent elnyel, és ahonnan semmi nem tud visszatérni. Ha egy űrhajós egy fekete lyukhoz közelítene, akkor a távolabb álló megfigyelő láthatná, hogyan húzza a gravitáció egyre jobban hosszába a társát. Ez a folyamat a megfigyelő számára egyre lassabban történne, végül végtelenül sokáig tartana, mert a fekete lyukhoz egyre közelebb kerülve az elképzelhetetlen mértékű gravitáció az időt egyre jobban megnyújtja, míg az végül teljesen megáll. A megfigyelő számára olyan lenne, mintha a társa sose érkezne meg. Az űrhajóst viszont bizonyos idő után szétszakítaná az erőhatás, és egyre nagyobb sebességgel, végül fénysebességgel húzná magába a fekete lyuk. Ha még élne az űrhajós, az eseményhorizontnál egy csodálatos látvány tárulna elé: a teljes világmindenséget láthatná saját szemszögéből, mert a fekete lyuk minden érkező fényt egy körpályára kényszerít, mielőtt végleg elnyelné.
A világegyetem tágul
Stephen Hawking kimutatta, hogy a fekete lyuk környezetében a lyuk tömegének rovására részecskék keletkezhetnek (az energia átalakul anyaggá), ezáltal a lyuk tömege csökkenhet. Ez a folyamat annál intenzívebb, minél kisebb a lyuk tömege. A tudósról Hawking-sugárzásnak elnevezett jelenség révén, ahogy a lyuk egyre kisebbé válik, úgy lesz az anyagkibocsátás egyre erősebb, míg végül a lyuk robbanásszerű hevességgel eltűnik. A fekete lyukba belekerülő anyag és sugárzás viszont a lyuk tömegét növeli. Ez ellensúlyozza az anyagkibocsátást, egészen addig, amíg a világegyetem hőmérséklete a fekete lyuk felszíni hőmérséklete felett van. A világegyetem tágulása miatt azonban a világegyetem hőmérséklete folyamatosan csökken, a nulla felé közelít. Ez pedig azt jelenti, hogy egy idő után bármely fekete lyuk felszíni hőmérsékleténél alacsonyabb lesz, azaz minden fekete lyuk elpárolog.
A fekete lyuk asztrológiai megfelelője a Lilith
Az eddigiek talán túlságosan természettudományosan hangzottak. Ám ne feledjük, hogy Hermész Triszmegisztosz szerint „ami lent van, ugyanaz, mint ami fent van, és ami kint van, ugyanaz, mint ami bent van”. Ezért bölcsen tesszük, ha miután a természettudományok segítségével a természeti világról megbízható képet kaptunk, abból, amit lent és kint – tehát a fizikai és a biológiai területeken – megismertünk, visszakövetkeztetünk mindarra, ami fent és bent – vagyis a szellemi világban és a lélekben – van. Az asztronómiai és a biológiai világ analogikus felépítettségéből és működési mechanizmusaiból vissza lehet következtetni a spirituális, a mentális, és a pszichológiai világunk felépítettségére. Így azután beláthatjuk a megfelelést az asztronómiai fekete lyuk, és az asztrológiai Lilith között, és válaszokat kaphatunk a Lilith által megtestesített őserő eredetére, illetve hatásaira vonatkozóan. A legújabb asztrofizikai kutatások kimutatták, hogy a világegyetem a folytonos tágulás áldozata lesz. Ez az erő ugyanis a gravitációs erővel ellentétesen hat, és a galaxisokat, a bolygórendszereket (pl. a Nap-rendszert) és magukat a bolygókat is egymástól elnyomja, eltaszítja. Ez az egyetemes kozmikus tágulás a tudomány mai álláspontja szerint 12 évmilliárd múlva azt fogja eredményezni, hogy megbomlanak a csillagrendek, az őket alkotó csillagok és bolygók anyaga széthull, az egész kozmikus világegyetem szétszóródik és híg masszává változik, amit aztán a nagy központi fekete lyuk beszippant és eltüntet. De vajon mi köze mindennek az asztrológiához? Ahogy nemcsak az egyes galaxisok közepén található egy-egy hatalmas fekete lyuk, hanem kisebb fekete lyukakkal tele van tűzdelve minden galaxis, úgy minden ember személyén belül is létezik egy-egy spirituális fekete lyuk, aminek az egyéni színezetét, jellegét a horoszkóp segítségével lehet kimutatni. A Lilith helyzetéből és a bolygókkal alkotott fényszögeiből ki lehet olvasni, hogy az illető személyben hol van az önámításra való hajlam, milyen jellegű szédület, esetleg feloldhatatlannak tűnő örvénylés forgatagában és fogságában vergődik a lelke. Ennek a feltárása és tudatos feloldása nélkül gondolatainkat, érzelmeinket, tetteinket a tudattalanunk legmélyebb rétegeiben rejlő, a Lilith által jelzett irracionális vágyaink, szorongásaink és félelmeink, önkéntelen negatív késztetéseink manipulálják.
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
