Az emberi elme stresszhelyzetben elveszíti az időérzékét. A jelen kitágul, a jövő beszűkül, a múlt pedig elhalványul. Ami most történik, az abszolútnak tűnik. Ami majd történhetne, az homályos vagy ijesztő. Pedig a legtöbb élethelyzet nem végpont, hanem átmenet.
Vannak helyzetek, amelyekben minden összesűrűsödik. A jelen pillanat olyan súllyal nehezedik ránk, mintha nem lenne múltja és nem lenne jövője. Ilyenkor hangzik el az egyik legveszélyesebb belső mondat: „Ez most mindent eldönt.” Ilyenkor nem számolunk az idő tényezőjével. Ez a mondat ritkán igaz, de nagyon meggyőző tud lenni. Pedig a krízisek jelentős része csak akkor válik végzetessé, ha annak tekintjük. Ezért tűnik egy munkahely elvesztése az egész élet kudarcának, egy kapcsolat válsága végleges bukásnak, egy rossz döntés pedig helyrehozhatatlan hibának.
Az idő perspektívájában minden másnak tűnik…
A kulcsgondolata ez: a problémák súlyát nem önmagukban, hanem az időtávban érzékeljük. Amikor kizárólag a „most”-ból nézünk egy helyzetre, minden élesebb, fájdalmasabb és fenyegetőbb. A „most”-ban nincs kontextus. Nincs arány. Csak nyomás van. Ha azonban tudatosan kiterjesztjük az időkeretet, a helyzet elveszíti abszolút jellegét, és beilleszkedik egy nagyobb történetbe.
Ez nem vigasz, hanem gondolkodási művelet.
Érdemes feltenni néhány egyszerű, de szokatlan kérdést:
– Hogyan fogok erre a helyzetre visszanézni egy év múlva?
– És öt év múlva?
– Mi volt az, ami öt éve teljesen lekötötte a figyelmemet, és ma már alig emlékszem rá?
Ezek a kérdések nem azért fontosak, mert pontos válaszokat adnak, hanem mert visszahelyeznek az időbe. A jelen elveszíti kizárólagosságát. Megjelenik a folyamat érzete: volt előtte valami, és lesz utána is.
Nem is biztos, hogy olyan félelmetes az a jövő…
Az időtáv-váltás különösen erős ellenszere a katasztrofizálásnak. Amikor az elme a legrosszabb forgatókönyveket gyártja, általában egyetlen idősíkban mozog: a félelmetes jövő pillanatában. Nem számol az alkalmazkodással, a tanulással, a változással. Mintha az ember ugyanabban az állapotban maradna, mint most – csak még rosszabb körülmények között.
A valóság ezzel szemben az, hogy az ember alkalmazkodik. Nem egyik napról a másikra, nem fájdalommentesen, de alkalmazkodik. Az időtáv-váltás ezt a képességet hozza vissza a látómezőbe.
Nézőpont-váltás
Fontos különbséget tenni az időhúzás és az időtáv-bővítés között. Az előbbi halogatás, az utóbbi tudatos perspektívaváltás. Nem arról szól, hogy majd később foglalkozunk a problémával, hanem arról, hogy nem engedjük, hogy a jelen torzítsa az ítélőképességünket.
Sok élethelyzet azért válik bénítóvá, mert túl közelről nézzük. Mint egy festményt, amely előtt centiméterekre állunk: csak a színeket és az ecsetvonásokat látjuk, viszont a kép értelme eltűnik. Ahhoz, hogy a forma kirajzolódjon, hátrébb kell lépni. Az időtáv pontosan ezt a hátralépést adja meg – nem térben, hanem időben.
Tehát hangsúlyoznunk kell a hosszabb idősíkok szerepét a döntéshozatalban, és ebben a folyamatban nem az elmélet a fontos, hanem az, hogy miként válik ez gyakorlattá a mindennapi életben.
Amikor az idő újra bekerül a képbe, a kérdés is megváltozik. Nem az lesz a központi dilemma, hogy „hogyan éljem túl ezt”, hanem az, hogy „hogyan illeszkedik ez az életem egészébe”.
És ezzel megérkezünk egy új ponthoz: mi történik akkor, amikor már nem csak látjuk az időt, hanem merünk különbséget tenni múlt és jövő között?
Mert sokszor nem a jelen tart fogva minket – hanem az, amit már belefektettünk a múltba.
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
