Anya szólt fentről

Egyik este, zárás után Heni és én még maradtunk egy kicsit. Felhangosítottuk a zenét, füstölőket gyújtottunk, és beszélgettünk. Rá kellett döbbennem, hogy Heni, bár még csak tizenkilenc éves, sok tekintetben felnőttebb, bölcsebb, mint én. Nem csoda, egészen kis korában meghaltak a szülei. – Hatéves voltam, a nagyira bíztak, és elutaztak egy hosszú hétvégére, az Alföldre. Rohantam a kocsijuk után, amíg bírtam. Apa gázt adott. Nem értettem. Miért nem lassít inkább? Hát nem látja, hogy utánuk szaladok? Ma már értem – mondja, és elcsendesül. Aztán szomorúan folytatja: – Nem bírta nézni, hogy csak futok, futok. Mennie kellett. Nem fordulhatott vissza. Mindkettőjüknek menni kellett. Nem értettem, mire gondol, de mégis csupa libabőr lettem. – Soha többé nem jöttek vissza – tette hozzá. Száraz szemmel nézett maga elé. Én viszont kis híján elbőgtem magam. – Hogy történt? – Triviális eset. A szemből jövő előzött, apa próbálta kerülni, kisodródtak, az autó átrepült az árok fölött a szántásra, aztán felborult. Mindketten meghaltak. Nem szenvedtek. A férfi, akinek a hibájából a baleset történt, megúszta. Két évet ült börtönben. De végül megúszta. – Szörnyű igazságtalanság – suttogtam. – Hogy tudtad elviselni? Hogy tudtad túlélni? – Nehezen. Évekig nem voltam képes feldolgozni. Nagyi pszichiáterhez hordott. Nem beszéltem. Bepisiltem, mint egy kisbaba. De aztán történt valami. – Micsoda? – Anya beszélt hozzám – felelte, és zavartan rám nézett. – Ugye, nem gondolod, hogy meghibbantam? – Dehogy – feleltem. Bár be kell valljam, kicsit furcsának tartottam, hogy halottakkal beszélget, de túlságosan kíváncsi voltam ahhoz, hogy a hitetlenkedésemmel belé fojtsam a szót. – Nyolc éves lehettem, és a nagyim komolyan aggódott értem. Nem használt az analízis, nem használt a gyógyszer, amit szedettek velem. Akkor már beszéltem, ez igaz, de csakis a nagyival, meg egy babával, amit a nagymamám varrt nekem. Hattól nyolc éves koromig egy dekát se híztam. Folyton beteg voltam, minden kis szél ledöntött a lábamról. És akkor álmot láttam. – Arra emlékszem, hogy a kertben ülök a virágágyás mellett, és százszorszép koszorút fonok a babámnak. És akkor egyszer csak megjelent anya. Gyönyörű volt. Hófehér ruhában, leengedett barna hajával, égszínkék szemével, mint egy tündér. Mosolygott rám, és kitárta a karját. Eldobtam a babát és odaszaladtam hozzá. Letérdelt a fűbe, és magához szorított. Nem hallottam a hangját, inkább csak láttam a gondolatait. Lehunytam a szemem, és fura képek jelentek meg a fejemben. Láttam őt és apát, ahogy kézen fogva sétálnak valami áttetsző fényben. Aztán láttam, ahogy a kocsiban ülnek, és anya sír, és azt mondja apának, hogy magunkkal kellett volna hoznunk Henit. Apa erre azt mondta, hogy majd megnyugszik, és minden rendben lesz. És hozzátette, hogy ne hidd, hogy nekem nem hiányzik, de úgyis csak unta volna a hosszú utat. Anya mosolygott és bólintott. Jó lesz neki anyánál, mondta, játszhat majd a kiscicákkal. És akkor apa egyik kezével elengedte a kormányt, és megfogta anya kezét. Anya a szájához húzta apa kezét, és megcsókolta. És akkor szemből iszonyatosan gyorsan közeledett valami, villogott és dudált, apa elrántotta a kormányt, és nem ütköztek, hanem száguldottak tovább egy gyönyörű, üdezöld mezőn át, anya nevetett, apa kiabált, hogy istenem, de csodaszép, az autó végül lelassult, ők kiszálltak, köröttük minden csengett, bongott, és hihetetlen fényben úszott. És láttam, hogy nagyon boldogok, és én is átérezhettem ezt a boldogságot.Megnyugodtam. Öleltem anyát, és beszippantottam az illatát. Megismertem azt az illatot, kiskoromban mindig csak úgy tudtam elaludni, ha mellém feküdt, és érezhettem. És akkor anya újabb képet küldött a fejembe. Álltak egy nagy fény előtt, megint csak kézen fogva, és nagy szeretet vette körül őket. És a fény, vagyis a szeretet, ami előtt álltak, azt mondta, teljesítettétek a feladatot. Megtaláltátok egymást, és új életet adtatok. És apa akkor azt gondolta, hogy nem volt könnyű anyát megtalálni, és hogy huszonhét évig kereste, és őelőtte nem is szeretett mást. És anya ugyanezt gondolta, és rámosolygott apára. Aztán anya azt mondta a fejembe, hogy látod, kicsim, mindenkinek feladata van ezen a földön, és amikor elvégzi, akkor mennie kell. De nem megy el igazán, itt marad, csak más dimenzióban. Én azóta is itt vagyok veled, sőt, nem csak én. És ekkor felemelte az arcom, és én kinyitottam a szemem, és megláttam apát. Ott állt mellettünk, aztán átölelt minket. És anya folytatta. Neked is meg van a feladatod kicsim, de nem mondhatom el, hogy mi az, mert neked, magadnak kell rájönnöd. Segítünk neked, és vigyázunk rád. És ne feledd, soha nincs igazán okod szomorkodni. Minden baj, minden probléma csak látszólag az. Nem tudod elrontani. Még sokáig visszhangzott bennem ez a három szó. Nem tudod elrontani. Nem tudod elrontani. Aztán fázni kezdtem. Kinyitottam a szemem. Körülnéztem. Láttam, hogy senki sehol, csak a babám feküdt, szegény, a földön, mellette a félig font koszorú. Aztán nagyi hangját hallottam. Csak nem elaludtál a fűben? Jól tetted! Na gyere, főztem neked kakaót! Emlékszem, nevetve szaladtam oda hozzá, és átöleltem. Ő pedig sírt. Azt mondta, Istenem, Istenem, köszönöm, hogy újra tud nevetni. Ma sem tudom biztosan, hogy valóban megtörtént-e mindez, vagy csak álmodtam az egészet. Nincs rá bizonyítékom. Kicsi voltam, lehet, hogy tényleg csak elaludtam, és mivel annyira ragaszkodtam hozzájuk, hát megjelentek álmomban. És anya szóról szóra azt mondta, amit hallani szerettem volna. Hogy nem fáj semmijük, hogy szerelmesek és boldogok, és hogy vigyáznak rám. Lehet, hogy így volt, hogy tényleg csak álom volt. Heni rám nézett, én meg rá, egymás arcából olvastunk. Én azt láttam az arcán, hogy minden kiejtett szó igaz, a te dolgod, hogy elhiszed-e vagy sem, hogy álomnak tartod-e vagy valóságnak. Ő pedig azt láthatta az arcomon, hogy minden idegszálammal hinni akarom, hogy az édesanyja látogatása nem csak álom volt. Bár kérdés, mi számít valóságnak. Talán az álom is az. Megfogtam a kezét, és megköszöntem, hogy elmesélte a történetét. – Két embernek meséltem el rajtad kívül – mondta. – A nagyimnak, még azon a délután, és Márknak. Hát persze, hogy elmondta Márknak, gondoltam, és elmosolyodtam. – Talán tényleg csak álom volt – folytatta Heni kezemben a kezével. – De ha csak álom volt, akkor viszont van valami, amit nem értek. – Micsoda? – kérdeztem. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>