Az üzenet

Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megtaláljam a lánc mozgásának okát. Talán huzat volt a kávézóban? De mitől lett volna? Az ajtó, az ablakok csukva voltak, még a légkondit sem kapcsoltuk be. Talán Heni észrevétlenül meglökte az asztalt, hogy megmozduljon a lánc? De hiszen ott se volt, amikor a kis szív mozogni kezdett, már legalább húsz másodperce elhagyta az asztalt. Vagy én mozdultam meg? Nem, az is kizárt. Tisztán emlékszem, hogy megkért, távolodjak el a székemmel együtt az asztaltól, és én meg is tettem. Csak a gyertya miatt lehetett! – villant az agyamba. – A lánc a gyertyatartó peremére volt akasztva. A gyertya égett. Még egy kisiskolás is tudja, hogy a meleg levegő felszáll, vagyis helyet cserél a hideg levegővel. Ez egy kicsit olyan, mint a szél. Hát persze. Csakis ettől mozdulhatott meg a lánc. Amikor ezt végre megbeszéltem magammal, aludni tértem. De nem jött álom a szememre. A hintázó aranylánc képe csak nem hagyott nyugodni. Felkeltem, és kerestem egy gyertyatartót. Hasonlót, mint amilyen a kávéházban van. Leakasztottam a nyakamból a láncom, kis lóhere van rajta, nem nagyobb, nem súlyosabb, mint Heni láncán a szív. Ráakasztottam a gyertyatartó peremére. Figyeltem arra is, hogy a gyertya lángja és a ráakasztott lánc medálja között körülbelül azonos legyen a távolság, vagyis előkotortam egy már félig leégett gyertyát. Meggyújtottam. Legalább negyven percig ültem ott, és annyira koncentráltam a láncra, hogy már égett a szemem. Nem mozdult. Egy kicsit se. Egy millimétert se. Pedig Heni lánca legalább négy-öt centit lengett ki jobbra és balra. Ennyit a fizikatudásomról. Elfújtam a gyertyát, és visszafeküdtem az ágyba. Boldogan aludtam el, mert az történt, amit szerettem volna. Rádöbbentem, hogy minden idegszálammal annak drukkolok, hogy a fizikai elméletem ne nyerjen bizonyítást. Hinni akartam abban, amit este a kávézóban láttam. Hogy igenis a szeretteink itt vannak körülöttünk, figyelnek ránk, nem hagynak magunkra. Ez az izgalmas gyönyörűség elöntötte testem, lelkem, és valami nagyon szépet álmodtam. Nem emlékszem már arra, hogy mit, csak azt tudom, hogy mosollyal az arcomon ébredtem fel. A reggeli kávé mellé most nem kapcsoltam be a tévét, nem akartam, hogy ezeket az angyali gondolatokat megzavarja valami fröcsögő, gyűlölködő hírműsor, vagy egy primitív bulvár. A láncra akartam gondolni, Heni történetére. Át akartam érezni újra és újra, hogy nem vagyunk egyedül, és a halálunk sem igazi halál. Nem tudod elrontani – hallottam megint Heni szavait, és újra meg újra libabőrös lettem. Nem tudom elrontani én sem, gondoltam, és ez olyan magabiztosságot és derűt adott nekem, hogy dudorászva indultam hajat mosni is, pedig azt a macerát mindig is nagyon utáltam. Ha egy nap jól kezdődik, jól is ér véget – mondta mindig a nagymamám, és ez a napom be is igazolta az elméletét. Amikor a kávézóba betoppantam, és megláttam Henit és Zsuzsit a pultnál, amint a zene ritmusára pakolásznak, odakiabáltam nekik, hogy szevasztok, csajok, éljen a szerelem, éljen az ősz, éljenek a szomjas vendégek, és tánclépésekben elindultam feléjük. Pörögtem, forogtam, riszáltam, ők meg majd megpukkadtak a nevetéstől. És ekkor hirtelen megdermedtem. Félig takarásban ott ült Márk, és láthatóan ő is nagyon jól szórakozott a belépőmön. Nagyon ciki volt. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Ő is észrevette a zavaromat, mert gyorsan a segítségemre sietett, vagyis elterelte rólam a figyelmet. – Zsuzsikám, van még elég szalvétánk? És mosogatószerünk? Vagyis hirtelen leltározni kezdett. Néhány perc múlva el is tűnt, hogy megvegye a szükséges dolgokat. – Máris visszajött Firenzéből? Hisz még csak nyolc nap telt el. Azt mondtátok, két hétre ment – néztem a csajokra. – Nem tudom – mondta Zsuzsi. – Egyszer csak betoppant, mindenkinek hozott ajándékot, és elkezdett tüsténkedni. – Ajándékot? Nekem is? – Persze. Itt van, nézd. És egy gyönyörűen becsomagolt kis dobozt adott át nekem. – Rá is van írva a neved, látod? Borának. Néztem a dobozt, és nem mertem kibontani. Valami azt súgta, hogy olyasmi van benne, amit nem láthat más, csak én. Amit nem szabad a lányok előtt kinyitnom, mert üzenet értéke van, mert egy kicsit talán vallomás. – Te mit kaptál? – kérdeztem Zsuzsitól. – Valószínűleg ugyanazt, amit te. Ugyanilyen dobozban volt. És Henié is. Egy sál. Selyem. Szép? És egy mohazöld selyemkendőt vett elő a táskájából. Tényleg gyönyörű volt.  – Henié piros. Kíváncsi vagyok, a tiéd milyen. Kicsit csalódott voltam, mert most már egészen biztos voltam abban, hogy az én dobozomban is sál van. De még mindig nem akartam közöttük kinyitni. Arra gondoltam, hogy ha már nem személyre szóló az ajándék, akkor legalább annyi örömöm legyen, hogy egyedül, kizárólag Márkra gondolva, zavartalanul nyithassam ki. – Mindjárt jövök, csak átöltözöm – vigyorogtam Zsuzsira, és eltűntem a dobozommal együtt. A kis helyiségben, ahol a ruháinkat, táskánkat tartjuk, faliszekrények vannak. Nincsenek kulcsra zárva, mert bízunk egymásban. Odaléptem a szekrényemhez, hogy beakasszam a kabátom, és… És leesett az állam. Az egyetlen fogason egy ezüst karkötő lógott. Egyszerű kis lánc egy sima lemezzel, amire ezt gravíroztatták: „Nem az út jelenti a nehézséget. A nehézség jelenti az utat.” Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>