Eltemetett álom

– Mit válaszolt? – Ki mit válaszolt? – kérdezett vissza. – A feleséged. Amikor közölted, hogy el akarsz válni. Már elgondolkodott. Távolabb ült tőlem. A gyertya falát kaparászta. – Ezt így nem közöltem. Egyikünk sem mondta ki ezt a szót, hogy akkor válunk. Csak rengeteget beszélgettünk, és más megvilágításba kerültek a dolgok. Ha az ember messze utazik a hazájától, a gondjait is, a problémáit is távolabbról látja. Úgy tudtunk beszélgetni a házasságunkról, mintha nem is volna hozzá közünk. Mintha a Holdon ülnénk, lóbálnánk a lábunkat a semmibe, és lenéznénk a Földre egy párocskára, akik mellesleg mi vagyunk. Láttuk az érzelmeket, amik egymáshoz fűznek, és láttuk a szakadékot, ami elválaszt egymástól. Láttuk magunkat távlatokban. Hosszú távon, ha érted, mire gondolok. Láttam, mit szeretnék az életemtől tíz év múlva, és ő is látta, hogy mit szeretne a sajátjától. Megbeszéltük. És rá kellett döbbennünk, hogy nem azonos az utunk. – Te mit szeretnél? – szakítottam félbe. Nevetett. – Azt kéred tőlem, hogy foglaljam össze két mondatban, amin évek óta agyalok. – Csak jutottál valamire! – Persze – mosolygott, és megint nem nézett rám. – Hogy mit szeretnék? – kezdett hozzá váratlanul, amikor már végképp azt hittem, nincs elég bizalma hozzám, hogy elmondja. – Elsősorban családot szeretnék. Igazit. Gyerekzsivajjal, hétköznapi gondokkal. Például olyan gondokkal, hogy elfogyott a tej, miből főzzünk kakaót. Vagy hogy Siófokra, vagy Fűzfőre utazzunk-e nyaralni. Vagy hogy szőke legyen a feleségem haja, vagy melírozott. Érted, mire akarok kilyukadni? Bólintottam. – Nem akarom már megváltani a világot. Beérem ezzel a kis kávézóval. Ez az én igazi világom. Nem akarok szembeszállni a nagyokkal. Nem akarok ölre menni velük. – Milyen nagyokra gondolsz? Miért kéne ölre menned? – Lehet, hogy nem kéne. De én mégis úgy érzem. A festészetre gondoltam. Amíg úgy terveztem, festő leszek, amíg arról álmodtam, hogy az emberek szeretik majd a képeimet, eljönnek a kiállításaimra, és teleaggatják velük az otthonaik falát, boldogtalan voltam. Volt bennem egy nem szűnő, örökös rettegés, hogy nem vagyok elég jó. Hogy még jobbnak kell lennem. Hogy nem érhetek a Nagyok nyomába. Ettől az érzéstől minden áldott reggel szomorúan ébredtem, és minden áldott este dühösen feküdtem. Elengedtem az álmom, lemondtam róla, még mielőtt beledöglöttem volna. Egy ideig azt hittem, értelmetlenné lett az életem. De most már jól vagyok, és tudom, akkor is élhetek teljes életet, ha nem vagyok nagy festő. Ahogy hallgattam, fura nyugtalanság lett úrrá rajtam. Hiába beszélt arról, hogy révbe ért, és hogy az élet szép, és ő rátalált a szépségére, a szeme, mintha mást mondott volna. Nem lehet boldog az, aki a lelke hiányát építgeti. – Nem tudom, milyen festő vagy. Nem láttam egyetlen képedet se. Ha látnám, se tudnék hozzászólni, mert nem értek a képzőművészethez. De azt tudom, hogy ha a lelked kényszere, hogy fess, és te hamis álmokkal elnémítod a lelkedet, soha nem leszel boldog. Felpattant az asztaltól, és járkálni kezdett. – De bölcs lett itt valaki hirtelen – mondta. Keserűség volt a hangjában. Bántott, hogy oda a varázs, a meghitt hangulat, a szerelem illata. – És a feleséged hogyan tervezi az életét? Ezt csak azért kérdeztem, hogy eltereljem a szót az előző témáról. Az ösztöneim azt súgták, nem jó ötlet ma este tovább feszíteni a húrt. – A feleségem? Világmegváltó tervei vannak. Szeretne eljutni a harmadik világba, hogy orvosként segíthessen a rászorultakon. Azt mondta, nincs, ami ehhez az országhoz kötné. A szülei nem élnek, gyereke, akiért felelősséggel tartozna, nem születhet. Azt mondta, ha már nem adhatja tovább az életét, hát azoknak akarja adni, akiken a legtöbbet segít vele. – Kérte, hogy menj vele? – Persze. Ő találta ki az egész firenzei utat. Azért cibált oda, mert azt hitte, ott majd rábeszélhet, hogy menjek vele Afrikába. Azt akarta, hogy hagyjam a kávézót a fenébe, pakoljam föl a vásznaimat, és fessek újra. Azt mondta, amit ott látok majd, az újra beindítja a lelkemben a késztetést, hogy fessek. – Talán igaza van. – Ne bosszants, Bora. Mondtam, hogy túl vagyok már ezen. Döntöttem. Nem mondom, hogy könnyen döntök, de ha egyszer döntök, akkor nincs visszaút. Hallgattunk. Amit mondani szerettem volna, nem mertem kimondani. Nem mertem tovább feszegetni a témát. Mi van, ha felpattan és itt hagy, ha kiabálni kezd, ha elzavar? Ha elveszítem? Felhörpintette a kávéját, és rám mosolygott. Képtelenül szomorú volt a szeme. Ragyogott, de közben sötét volt, olyan sötét, mintha csak pupillája volna. Miközben a mosolyát csodáltam, azon gondolkodtam, ha most letakarnám a száját, és csak a szemét nézném, azt is gondolhatnám, hogy sír. – Köszönöm a karkötőt és a kendőt. Egyre nagyobb zavarba hozott a csend és az a gyötrelmesen bánatos mosoly. – De mit jelent az az üzenet, amit belevésettél? Nem értem. – Nem az út jelenti a nehézséget. A nehézség jelenti az utat. Tényleg nem érted? – Tényleg nem. Ahányszor csak megpróbálom értelmezni, úgy belebonyolódok, hogy ki sem látszom belőle. – Hát, nem is könnyű. És lehet, hogy azért nem érted, mert mégsem vonatkozik rád. Azért vésettem a karkötőbe, mert úgy éreztem, ilyen vagy. Egy helyes kis bonyolító. – Bonyolító? Én? – Igen. Az üzenet azt jelenti, hogy számodra, kedves Bora, nincs lehetetlen. Vagyis nem az út jelenti a nehézséget. Ugyanakkor csak akkor érzed jól magad, ha meg kell küzdened a célodért. Amit túl könnyen elérsz, számodra értéktelen. Vagyis te csak azt tartod igazi útnak, ami kihívás. Ami küzdelmes. A nehézség jelenti az utat. A gyertyaláng hirtelen fellobbant, magasra nyúlt, aztán táncolni kezdett. A fejemben is, mintha pislákolni kezdett volna valami. Én keresném magamnak a sok akadályt? Szándékosan a nehezebb megoldásokat választom? – Lehet, hogy igazad van – feleltem, bár elég sok bizonytalanság volt a hangomban. Nevetett. – Ideje hazamennünk, holnap is ki kell nyitnunk – mondta, és rám adta a kabátom. Folytatjuk! Az előző részeket itt olvashatod! >>>