Várva várt halál – 2. rész

A kutatások során megfigyelték, hogy azok az emberek, akik hirtelen kerültek halál közelébe, például balesetet szenvedtek, vagy infarktust kaptak, a legjellemzőbb élményük a testen kívüliség, vagyis ők sokkal gyakrabban látják felülről magukat és a történéseket. Ha viszont a halálközelséget hosszú, szenvedésekkel teli betegség előzi meg, gyakoribbak a látomások, hallucinációk. Ezek az emberek gyakrabban számolnak be arról, hogy elhunyt szeretteikkel, vagy vallási alakokkal találkoztak.

Ki tekinthető klinikai halottnak?

A halál beálltát a következők alapján lehet megállapítani: eszméletlenség, légzés hiánya, pulzus hiánya. Klinikai halottnak tekinthető az, akinél a halál beállta 5 percnél nem régebben történt: ez esetben kísérlik meg az orvosok az újraélesztést. A halál oka az emberek jelentős többségénél a keringés leállása, vagy fulladás. Az agyhalál akkor áll be, amikor az agy felső részei már károsodnak. A test színe elsötétül vagy elszürkül (cianózis). Nincs légzés, nincs hőszabályozás, és lassan a keringés is összeomlik. Ha a gerincvelő ép, a vérkeringés egy ideig működésben maradhat, és a test az agyhalál ellenére élőnek tűnhet. (Így történhet meg, hogy a középkorban lefejezett ember teste még megmozdul, vagy a levágott csirke fej nélkül elszalad.)

A pszichológia magyarázatai

Jakabffy Éva Zoé filozófus, pszichológus esszéjében összegyűjtötte a halálközeli élmények magyarázatait a lélektani oldalról. Az egyik irányzat például vágyteljesítő fantáziának (Pfister) címkézi a halálközi tapasztalásokat. Pfister úgy gondolja, hogy ha valaki kikerülhetetlen veszéllyel néz szembe, akkor igyekszik kizárni a kellemetlen valóságot észleléséből, és azt kellemesebb, vágyteljesítő fantáziákkal helyettesíteni, melyek megvédik attól, hogy az emocionális sokk megbénítsa. Mindennek fényében szerinte tehát a halálközeli élmények a tudattalanunk produktumai, melyek az örömelvet szolgálják. A halálközeli élmények érzelmi jellege – mely a sosem érzett békességtől az extázisig terjed -, megerősíti ezt a feltevést. A beszámolók szerinti Fény tökéletesen szerető, abszolút elfogadó és hatalmas – egyfajta szimbiózis-élmény ez egy mindenható és gondoskodó lénnyel. Freud ugyanakkor a halálösztönünk működésének tudja be az eufória élményét. Szerinte kézenfekvő, hogy a halál bekövetkeztével – mely a halálösztön számára nyilván beteljesülés – megelégedést, harmóniát, örömöt érzünk.

De akkor minek a morál?

Sokunkban felmerülhet a kérdés: ha a halálközeli élmény csupán az agyi oxigénhiány eredménye, illetve tudattalanunk énvédő funkciója, esetleg a halálösztön beteljesülésének kísérője, akkor miért szerepel mégis szinte minden beszámolóban a morális tétel, vagyis az élettel való számvetés, a bűntudat érzése, az elmaradt cselekedetek befejezése iránti vágy? A halálközeli élmények ez a tétele semmiképp nem lehet a vágyteljesítő fantáziák eredménye, hanem épp a Felettes Én felfokozott működését jelzi. A halálközeli élmények morális tartalma minden másnál univerzálisabbnak tűnik. Erről legrészletesebben Jankovich (1992) beszámolójában olvashatunk: „?a lelkiismeretem érzékeny szerszám volt. Felbecsülte gondolataimat és döntéseimet, és azonnal ítéletet alkotott rólam, hogy ez vagy az a döntésem jó, szeretetteljes vagy rossz, önző meggondolások alapján történt. Igen figyelemreméltó volt, hogy azokban a jelenetekben is felmerültek harmonikus, pozitív emlékek, amelyeket a jelenlegi társadalmi vagy vallási morál mint rossz tetteket, vagy vallási szempontból bűnöket, sőt halálos bűnöket ítél meg. Másrészt a földi életben tudatosan véghezvitt, ún. „jócselekedet” rosszként értékelődik, amennyiben az alapszándék negatív volt, vagyis ? ha a cselekedet önző célt szolgált.” Ezen kívül is elgondolkodtató még, hogy miközben a lelkiismeret, a bűnbánat nagy súllyal van jelen a halálközeli élménybeszámolókban, sőt, a vallási motívumok, alakok is gyakran megjelennek, a kutatók nem igen találtak olyan típusú élményt, mely a pokolról, kárhozatról számolna be, vagyis a végérvényes megsemmisülés tézisét megerősítené.

Kapunk-e még ebben az életünkben igazi választ?

Brit tudósok olyan kísérlet elvégzését tervezik, mely eldöntené, lehetséges-e, hogy az emberi értelem a test halálának pillanatában képes elhagyni a testet. A brit Tudományfejlesztési Társaság kísérletében szívhalált átélt embereket kérdeznek majd arról, voltak-e testen kívüli élményeik a műtőasztalon. Peter Fenwick neuropszichológus, a halálközeli élmények kutatója úgy tervezi, száz emberrel készítenek majd interjút az elkövetkező évben. A kutatók 25 kórházat vonnak be a kísérletbe, amelynek lényege igen egyszerű: különleges formájú, feltűnő színű tárgyakat, illetve képeket helyeznek el a kardiológiai intenzív osztályokon. A testen kívüli élményekről beszámoló túlélők arról számolnak be, hogy lényük a műtőasztalnál dolgozó orvosok fölött lebegve figyeli testük újraélesztését. A kísérletbe bevont kórházakban minden ilyen túlélőtől megkérdezik majd, látták-e az odatett feltűnő tárgyakat. Amennyiben a válasz igen, az azt jelenti, hogy akkor is látják ezeket, amikor az agy és a szem nem működik, és ez bebizonyítaná, hogy a lelkünk valóban képes függetleníteni magát a testünktől. Ha viszont az érintettek nem látnak semmit, kénytelenek leszünk belátni, hogy az agy és a tudat szétválaszthatóságát hirdető elmélet nem állja meg a helyét. A tudomány mai állása szerint sokféle elképzelés létezik tehát arról, vajon valóságot tapasztalunk-e a klinikai halál állapotában, vagy csupán agyunk vagy pszichénk önvédő mechanizmusának „áldozatai” vagyunk. Bár a kutatásokat továbbra is folytatják, azt kell mondjam, a biztosat sajnos csak akkor tudhatjuk majd meg, ha már nem lesz módunk visszajönni és elmesélni.

Felhasznált irodalom: Élet és Tudomány, Origo, C. G. Jung – Emlékek, álmok, gondolatok   Az előző részt itt olvashatod >>>