A gondolat ereje – 1. rész

Sokat gondolkoztam ezután. Tépelődtem, hogy mi lehet a baj velem. Tudtam, Zsoltnak, a legutolsó barátomnak igaza volt. Én is éreztem ezt a megfoghatatlan sóvárgást a szívemben, és nem tudtam az okát. Egyik hajnalban aztán arra ébredtem, hogy Tamásra gondolok, és őrülten boldog vagyok. Tamás az első szerelmem volt, tizenhét évesek voltunk, hatalmas hó esett, és mi kéz a kézben bukdácsoltunk a szűk, budai meredek utcákon, hogy végre feljussunk a lakásukba, a szobájába. Forró teát ittunk, aztán szerelmeskedtünk. Mindkettőnknek az volt az első. Aztán csak ültünk, kéz a kézben, és megfogadtuk, történjen bármi, soha többé nem felejtjük el egymást. Tamás aztán Párizsba ment egyetemre, én meg itt maradtam a poros Budapesten, és tanítónői állást vállaltam. Eleinte vártam rá, de egyre ritkábban írt, hazajönni pedig nem volt pénze, hiába vállalt takarítást egy családnál. Az én fizetésemből se futotta repülőjegyre, így hát évekig nem láttuk egymást. Egy tantestületben, ahol csupa nő van, nagyon nehéz ismerkedni. Hosszú, hosszú ideig nem is vágytam senkire. Aztán elfogadtam a rajztanár meghívását, ami eleinte csak egy baráti vacsoráról szólt, és kiöntöttem neki a szívemet. Jó volt, hogy egy épkézláb férfi ül velem szemben, és csak rám figyel. Azt mondta, felejtsem el Tamást, eszébe sincs hazajönni, és mivel férfi, pontosan tudja, hogy működik egy másik férfi, és álmaimban se higgyem, hogy hű hozzám, és vár rám. Minél többet találkoztunk, annál hihetőbbnek tűntek a szavai. Szörnyen fájdalmas volt, de beláttam, a havi egy-két levele, ami közömbös témákról szól, nem bizonyítja, hogy még mindig szeret, még akkor se, ha a végén mindig ez áll: örök szerelemmel, Tamás. Összeköltöztünk Miklóssal. Bár megmondtam neki, hogy szerelemről, házasságról szó sem lehet, mert a szívem mélyén még mindig Tamásra várok. Ha így is kellek neki, hát legyen, éljünk együtt úgy, mint egymást szerető, tisztelő barátok. A szex pedig nem más, mint biológiai szükséglet. Nem éreztem megcsalásnak, hogy lefekszem Miklóssal, hiszen azokra az ölelésekre csak a testem reagált, a szívemet Tamásnak őrizgettem. Hónapok teltek el így, és egyszer csak végképp elmaradtak a levelek. Arra gondoltam, Tamás megérezte, hogy mással élek, és elhagyott. Nagyot sóhajtottam, és beletörődtem. Talán jobb is így, gondoltam, nem vágyakozhatok az idők végezetéig valaki után, aki több mint ezer kilométerre van tőlem. Úgy félév után Miklós rábeszélt, hogy adjuk el a lakásainkat, és a kettő árából vegyünk egy nagyobbat, közöset. Belesajdult a szívem, hogy Tamás azontúl a címemet se tudja majd, de túl büszke voltam ahhoz, hogy megírjam neki, hová költözöm. Akkor már több mint egy éve nem jött tőle levél. Összeköltöztünk Miklóssal. Nyolc hónap múlva pedig szakítottunk. Szörnyű időszak volt, együtt kellett élnünk egy közös lakásban, amikor már nem is szerettük egymást. Hónapokig tartott, míg meg tudtunk szabadulni áron alul a lakástól. Unalmas évek következtek, unalmas, lényegtelen kapcsolatok, langyos érzelmek. Huszonkilenc évesen arra kellett rádöbbennem, hogy lassan élni sincs kedvem. Tamásra már rég nem gondoltam, betudtam egy fiatalkori emléknek, nem különbnek azoknál, amelyekből száz meg száz is előtör, ha megnézegeti az ember a gyerekkori fényképeit. Az a reggel azonban, amikor arra ébredtem, hogy Tamás jár az eszemben, megváltoztatta az életemet. Rádöbbentem, hogy soha többé nem leszek boldog, csak ha megkeresem őt. Még aznap írtam neki, de néhány nap múlva visszajött a levél azzal, hogy a címzett ismeretlen. Telefonálni sem tudtam, hiszen a régi lakhelyének volt csak meg a száma. Azért megpróbáltam. Egy nővel beszéltem, fogalmam sem volt, ki az a Várhelyi Tamás, hiszen csak féléve bérelte a lakást. Már majdnem feladtam, és visszasüllyedtem a régi melankóliába, amikor valami azt súgta, menj tovább. De hova mehetnék, merengtem. Újabb megérzés rohant meg. Beszélnem kell Miklóssal. Mindenáron. Fogalmam sem volt, hogy miről, mi célból, de biztosan tudtam, hogy beszélnem kell vele. Miklós azóta megnősült, két gyereke is van. Felhívtam. Újra beültünk a régi helyünkre vacsorázni, de most már tényleg, csak mint barátok. A szakításunk tüskéi is eltűntek belőlünk. Elmondtam neki, hogy újra csak Tamást keresem. Zavarba jött. Megdöbbentem, hogy miért van rá ilyen hatással ez, én azt gondoltam, kinevet majd, és gyerekes hülyeségnek tartja, hogy egy tíz évvel ezelőtti, kamaszkori szerelem után áhítozok. – Nagyon fogsz gyűlölni, ha meghallod, amit most mondok – szólalt meg halkan. – Tamás nem hagyta abba a levelezést, nagyon is írt neked. Féltékeny voltam, és felbontottam a levelet. Azt írta, hazajön érted, mert szeret. Azt is írta, hogy nagyobb albérletbe költözött, és már van annyi pénze, hogy egyedül is kifizesse, nem szorul a régi lakótársaira. Azt tervezte, hogy eljön érted, és magával visz Párizsba, az új lakásba. Megrémültem, hogy elveszítelek. Ellopkodtam a leveleket. Meg tudsz nekem bocsátani? – Hol vannak azok a levelek? – kérdeztem. Jeges gyűlölet és megvetés volt a hangomban. Miklós nem mert a szemembe nézni. – Elégettem őket. – És a címére sem emlékszel? – Nem – mondta. Felpattantam és faképnél hagytam. Hazamentem és egész éjjel sírtam. Hajnalban aztán újra különös álmom volt. Tamással álltam a Ferenciek terén a templomban, és nagyon, nagyon boldogok voltunk. Tudtam, hogy az álmom beszél hozzám, hogy minden részletét komolyan kell vennem. De nem tudtam, mihez kezdjek vele. Úgy döntöttem, felkeresek egy jósnőt. Folytatjuk…