Az elhatározás

– Jó itt – mondtam, mert úgy éreztem, valahogy tudtára kell adnom, mennyire megnyugodtam máris, pedig még szinte egy szót se szólt hozzám. – Látom, hogy jól érzed magad – felelte, és hosszan a fejem fölé nézett. Nem értettem. Nevetett. – Az aurád színéből látom. Amikor az ajtón beléptél, szűk volt az aurád, és hideg színekben játszott, most viszont kiterebélyesedett és ragyog. Nincsen ebben semmi boszorkányság – tette hozzá, gondolom az elképedt arckifejezésem miatt. – Energiát árasztunk. Minden élőnek és élettelennek van energiája, és ez az emberi szem számára is látható. Hacsak nem kizárólag arra koncentrálunk, amit látni akarunk. Szerettem volna megkérdezni, hogy érti ezt. De valami sürgetett belül, volt bennem egy szorongás, hogy nem illik túl sokáig feltartanom, gyorsan el kell mondanom a problémámat, aztán menni, és békén hagyni. – Kérdezz csak nyugodtan. Bármit. Ráérek – mondta. Döbbenetes volt, mintha olvasgatna a gondolataimban. – Csak azt szerettem volna tudni – makogtam -, hogy értette, hogy csak azt látjuk, amit látni akarunk. Elmosolyodott. – Egyelőre hosszú és bonyolult volna elmagyarázni – felelte. – De megígérem, hogy egy nap, nem is olyan soká, megérted magadtól is. Bólintottam. De nem nagyon hittem abban, hogy bármilyen furcsaságot megértek magamtól is. Sose voltam egy nagy felfedező. – Mi hozott el hozzám? – kérdezte ekkor. – Volt egy álmom – mondtam, és elmeséltem töviről hegyire az egészet egészen a pszichológus barátnőmig, aki azt mondta, a fehér fal a halál szimbolikája, és hogy most attól félek, hogy a tudattalanom meg akar halni. Nagyon komolyan és szeretettel figyel. Minden idegszálával rám koncentrált. Éreztem, hogy most nem kell attól tartanom, hogy mindjárt belekérdez, közbeszól, vagy kimegy teáért. Az első két szó után elmúlt belőlem a feszültség, és a magam számára is meglepő kerekséggel tudtam beszélni a problémámról. Aztán hirtelen elsírtam magam. Vagyis elcsuklott a hangom, és meg kellett törölni a szemem, hogy folytatni tudjam. De már csak annyit kellett mondanom: – Hát, ennyi. – Nem kevés. És megveregette a térdem, és azt mondta, engedjem csak ki azokat a könnyeket, ha kikívánkoznak. Én pityeregtem még egy kicsit, ő pedig hallgatott. Amikor megnyugodtam, folytatta. – A fehér fal bizonyos felfogások szerint valóban jelképezheti a halált. De én nem látom olyan tragikusnak, hogy a halálról álmodtál. Attól sem tartok, hogy a tudattalanod utasítására kárt tennél magadban. – Hogy micsoda? – kérdeztem. – Hogy tehetnék a tudattalanom utasítására kárt magamban? Az öngyilkossághoz tudatos állapot kell, nem igaz? Meg kell tervezni, elő kell készülni rá, végre kell hajtani… – Sokféleképpen ölheti meg magát az ember. Megteheti tiszta tudattal, kötéllel, késsel, méreggel, vagy bárhogy. De van másfajta öngyilkosság is. Az ilyenre azt szokták mondani, baleset, vagy betegség. Tudnod kell, hogy mindenfajta halál öngyilkosság. A bennünk lakó lélek önálló, saját döntése. Tiszta libabőr lett a karom. Van egy nagyon jellemző tulajdonságom, mégpedig az, hogy soha nem hiszek el semmit csak úgy. Szkeptikus vagyok, tehát kételkedem, és magyarázatot, bizonyítékot keresek a dolgokra. – Én is hallottam már pszichoszomatikus betegségekről – mondtam a Segítőnek. – Az orvosok sem vitatják, hogy a szenvedő lélek képes megbetegíteni a testet. Ott van például a stressz. Ha valaki stresszel, akkor előfordulhat, hogy gyomorfekélye lesz, ami egy tipikusan pszichoszomatikus betegség. Ekkor a szavamba vágott, pedig ez igazán nem volt jellemző rá. – Minden betegség pszichoszomatikus, kedvesem. Minden betegség jelzés. A test jelzése az agynak, hogy a lélekkel valami nincs rendben. Csakhogy nem szoktunk tudomást venni róla. Hihetően hangzott. Hagyta, hogy elmerengjek ezen, időt adott, hogy leülepedjen bennem, amit hallottam. – Lehetséges, hogy így van – folytattam. – De a balesetek!? Ne haragudjon, hogy idejöttem segítségért, és most azzal tartom fel, hogy vitatkozom. De képtelen vagyok elfogadni, hogy egy balesetből eredő halál a lélek saját döntése lehet.  – Nem tartasz fel – mosolygott -, mondtam, hogy ráérek. Addig érek rá, ameddig csak szükséged van rám. Akár évekig is. És egyáltalán nem baj, hogy vitába szállsz, bár én soha nem fogok vitatkozni veled. Nem akarlak meggyőzni. A meggyőződés a te dolgod. Ami itt elhangzik, nem kell elhinned. Mégis el fogod hinni abban a pillanatban, ahogy megtapasztalod. Amiről én beszélek, egy másfajta gondolkozás, egy másfajta világ. – Másfajta világ? Milyen másfajta világ? Megint nevetett. De nem volt se gúny, se lekezelés a nevetésében. Inkább csak szeretet. – Nagy lépés előtt állsz, lányom. Most jött el az idő, hogy megismerj valami újat. Az álmod azt jelképezte, hogy készen állsz arra, hogy tovább lépj egy transzcendens, vagyis egy e világon túli világ felé. Ne félj az álmodtól, a halál nem azt jelentette, hogy idő előtt meghalsz. Hanem azt, hogy van ezen a kézzel fogható világon kívül más is, egy tökéletes, csodálatos, szeretettel teli világ, amit élőként is megismerhetsz, hiszen itt van körülöttünk. Nagy út előtt állsz, de neked, magadnak kell megtenned az utat. Segíthetek, de nem járhatom le helyetted. Ha megtorpansz, nem lökdöshetlek tovább. Ha megrémülsz, és elrohansz, nem zavarhatlak vissza. Ha elunod és feladod, nem kényszeríthetlek rá, hogy folytasd. Ha viszont úgy döntesz, hogy végigmész rajta, bármikor, amikor csak kéred, itt leszek, és segítek neked. Ezzel felállt, jelezvén, hogy mára végeztünk. De én is, ő is biztosan tudtuk, hogy nem is olyan sokára újra találkozunk a sárga szobában, hogy személyében vezetőt kaphassak a nagy úthoz, amire már – ha eddig nem is tudtam róla – rég és rég elszántam magam. Folytatjuk! A fehér fal – I. rész >>>