Emberarcú Univerzum, avagy, kinek a képére teremtették a delfineket?

Robert Merle „Állati elmék” című regényét a mozi nézők is ismerhetik, nálunk a „Delfin napja” címmel vetítették. Ebben a történetben a tudósok a delfineket beszélni tanítják, majd az értelmes állatokat jellemző és groteszk módon a katonaság próbálja felhasználni, hogy idomított, élő torpedóként atomtölteteket juttassanak az ellenség hajóihoz.

Ennek a történetnek valós alapja van. John Lilly, aki nemcsak a cetfélékkel folytatott kutatások egyik legnagyobb alakja, hanem az emberi tudat szélsőséges képességeinek vizsgálatával is évtizedeket töltött, valóban jutott valamire abban, hogy a delfineket az emberi beszédre tanítsa. Ő és a delfinkutatás szakértői azonban ennél sokkal lényegesebb felfedezésre jutottak: – a cetfélék nemcsak kiemelkedően tanulékonyak, de arra is képesek, hogy az embert tanítsák. Ki hát a tanító akkor valójában? Biztos, hogy az ember a teremtés koronája?

Az ember történetét és hiedelemvilágát figyelmesen szemlélve, egyöntetűen a földi élet csúcsán ábrázolva láthatjuk magunkat. Bár a ”primitív” népek mítoszaiban szerepelnek állatistenek és totemállatok is, végeredményben sem a vallásos, sem a tudományos világkép nem enged át szentélyének küszöbén mást, mint saját magát a megfogalmazót, az embert. Miénk a tudatosság, az intelligencia, a lélek, a csodák képessége, minket szerethetnek az istenek, s ha vannak, minket kereshetnek a Föld képviselőjeként a földönkívüliek.

A tápláléklánc csúcsán
Pedig az ember és az állatvilág között húzott határvonal korántsem egyértelmű, és sem biológiai, sem pszichológiai szempontok szerint nem igazán indokolt, a földi életről és az abban elfoglalt szerepünkről alkotott felfogásunkat illetően pedig egyenesen káros. Biológiai besorolás szerint az ember az állatvilág tagja, – gerinces, emlős stb. Na igen, de…, – szinte látom a sürgető kézmozdulatot –, mert hiszen – bizonyos ostoba helyzetektől eltekintve – talán mégsem vagyunk teljesen állatok. Az embert az állatoktól megkülönböztető jegyeket illetően már viták tapasztalhatók. Elsők között szokás említeni az eszközkészítést és a beszéd, vagyis az elvont jelrendszerre épülő kommunikáció tanulható képességét.

Eszközhasználó állatok
Alkalmi eszközhasználat nemcsak a főemlősöknél, majmoknál figyelhető meg, de némely madárfaj is használ szerszámokat fészkének készítéséhez. Az emberi eszközkészítés ezeknél természetesen vitathatatlanul fejlettebb, ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy ez a technikai fejlettség egyfajta Damoklész kardként függ fölöttünk, fegyvereinkkel már az egész Földet képesek vagyunk elpusztítani, de ehhez ugyanígy megfelelhet gátlástalanul alkalmazott eszközeink környezetpusztító hatása is. A Homo Sapiens Sapiens, vagyis a kétszeresen is bölcs ember egyre ironikusabbnak tűnő „bölcsessége”, ebben az esetben a túléléshez is kevés lehet.

Megértés vagy félreértés?
Nézzük hát akkor a kommunikációt, a beszéd képességét. A fogalmi gondolkodás jellemzői a szavak, amelyek a valóság mindig új, mindig egyedi benyomásait, érzéseink és tapasztalásaink palettájának örökösen változó színeit pár ezer szó, és szórend jelkészletébe kényszerítik.
Ez olyan mérvű elvonatkoztatása a tényleges élménynek, ami nemcsak értésre, de félreértésre is végtelen lehetőséget ad. Az emberi viszonyok legnagyobb problémája éppen a tudatos, vagy öntudatlan őszintétlenség, illetve a tényleges problémák mutatós magyarázatokkal való elkendőzése, ehhez pedig a szóbeli gondolkodás megint sok lehetőséget biztosít. A beszéd egyébként tipikusan bal agyféltekés képesség.
Az emberi agy két féltekéből, két személyiségből áll. A balfélteke az analitikus, a fogalmakkal logikusan sakkozó részünk, aki tetteink ügyvédje és szóvivője, saját magunk számára is. Egyedülálló képessége például az idő lineáris érzékelése – múlt, jelen, jövő –, az ebben való racionális tervezés, illetve a fogalmi skatulyák nyitogatása, csukogatása beleértve az új címkék elkészítését is. Joggal tűnhet úgy most a Kedves Olvasónak, hogy a leírásból némi cinizmus sejlik, pedig nem a balféltekével van baj, csak az arányok eltolódásával.

A „néma” félteke
A jobb agyféltekés szemlélet és viselkedés ugyanis jelen civilizációnkban, kultúránkban, meglehetősen hátrányos helyzetbe szorult. A jobbféltekét néma féltekének is hívják, mert sem beszélni, sem vitatkozni nem tud, képtelen a valóság élményeinek szóvá formálására. A jobbfélteke kifejező eszközei a zene, a mozgás, a forma és a színek, egyszóval a művészetek. A vizsgálatok szerint innen erednek az intuíciók, s ha a balfélteke a felszín rendezett világa, a jobbfélteke maga a mélység, a dolgok szótlan tudása.

A kétszeresen bölcs ember, – úgy tűnik – többnyire önmaga kettősségét sem képes harmóniában megélni, hiszen a jobbfélteke túlsúlya éppúgy vezethet például a józan kritikusság gyászos hiányához, mint fordított esetben a balfélteke talajtalan hegemóniája. Tény, hogy a teremtés koronája még nem tökéletes lény. De mi a helyzet az ”állatvilággal”? Dicsekedhetnek-e az állatok tudattal, mítoszokkal, művészettel, humorral, netán misztikus észlelésekkel?
Van-e olyan agyberendezés az állatok világában, amely felér az emberével, hiszen az ember felsőbbrendűségének tán a leggyakrabban hangoztatott bizonysága éppen a differenciált agya, hihetetlen fejlettségével, egyedülállónak látszó, szinte felmérhetetlen bonyolultságával, kapacitásával. Hogyan is állunk ezzel a kérdéssel akkor, ha például egy földi faj; – a cetfélék agyával hasonlítjuk össze a magunkét? Hogy milyen meglepetések várhatnak ránk e téren, arról Paulinyi Tamás írásának következő részében olvashatunk.

Paulinyi Tamás író, pszi-kutató szintezis.info.hu