Szabadulás a pokolból

A szüleimtől a sikeres államvizsgámra egy olaszországi körutazást kaptam. A húgommal, Grétával vágtunk neki a nagy kalandnak. A csoporttal utazott egy jóképű, fiatal férfi, Zoltán. Olyan pasi volt, akiről mindig is álmodtam: nem túl magas, de sportos testalkatú, barna hajú, zöld szemű… Nem is igazán értettem, miért nyaral egyedül. – Nemrég szakítottam a barátnőmmel – vallotta be egyik este vacsora után, amikor a bárban borozgattunk. – Az utat már befizettem, gondoltam, csak azért is eljövök. Élveztem a társaságát, és egyáltalán nem bántam, hogy így alakultak a dolgai. Nemcsak új, ismeretlen vidékeket fedeztünk fel, hanem egymást is. Minden értelemben. Első látásra szerelem volt ez mindkettőnk részéről, és abban, hogy ez kiteljesedjen, Gréta is segített. Mindig úgy intézte, hogy kettesben lehettünk, és ezért nagyon hálás voltam neki. A csodálatos nyaralás után Zoli már másnap megjelent a szüleim házánál, bemutatkozott és engedélyt kért apukámtól, hogy találkozhasson velem. A papámnak nagyon tetszett ez a gesztus, még ha értelmetlennek tartotta is.

Mindenkit levett a lábáról

– Rendes fiúnak látszik – mondta. – De hát az én véleményem nem számít. Felnőtt nő vagy, aki már évek óta a saját útját járja. Azt csinálsz, amit akarsz. Zoli hevesen udvarolt, és pár hét múlva megkérte a kezemet. Igent mondtam, bár a tempó túl gyors volt nekem. – Szeretjük egymást, mire várjunk? – kérdezte Zoli. Mire én elkezdtem volna tervezgetni, ő már kész tényeket közölt. Nem tudtam eldönteni, hogy bosszantson-e a határozottsága, vagy inkább örüljek, hogy mindent elintézett. Végül persze hagytam, hogy elsodorjon a lendülete. Építkezni kezdtünk. Eleinte próbálkoztam azzal, hogy elmondjam a véleményemet, de hamar rájöttem, hogy nem kíváncsi rá. Meghallgatott ugyan, de aztán úgyis úgy történt minden, ahogy ő szerette volna. Furcsa volt, de szerettemés elfogadtam a helyzetet. A házunk pedig gyönyörű lett. Sokat dolgoztunk mindketten. Egy különösen fárasztó nap után nem volt kedvem vacsorát készíteni, bár minden este meleg ételt tálaltam. (Zoli elvárta a gondoskodást, nekem pedig nem esett nehezemre.) De aznap valahogy minden összejött és úgy gondoltam, tökéletes lesz néhány szendvics salátával. – Hahó! – köszönt be a nappaliba. – Nem érzek semmilyen finom illatot… – Szia! Nem főztem ma, csak összedobtam pár szendvicset – kiáltottam ki a konyhából. Amikor beléptem, kezemben a tálcával, Zoli haragos tekintetét láttam. – Mi vagyok én, nyúl? – kérdezte, miközben a zakóját dühösen a kanapéra dobta. – Egész nap ezt a pillanatot várom, és tessék… Pár szál zöldség – mondta, és megvetően túrt a salátába. Én is dühös lettem, levágtam a tálat az asztalra. – Szerintem teljesen normális kaja. Fáradt voltam, sokat dolgoztam. – Ó, a kisasszony elfáradt – mondta gúnyosan. – Meg ne szakadjon érted a szívem! Fél óra múlva valami normális vacsorát akarok látni az asztalon! Szólni sem tudtam a döbbenettől, csak megcsóváltam a fejemet. A következő pillanatban Zoli teljes erőből pofon vágott… Olvasd tovább a történetet >>> Az Astronet ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!