Elmondtam az igazat. Talán még most is nevet. Bár eltűnt a foga az ajka mögött, amikor invitálására elárultam: nem randevúzhatunk, mert én nem szeretnék olyan férfival járni, aki rossz hírű nőkhöz jár.
Nem talált rám az igaz szerelem
Olyan egyedül éltem, mint a kisujjam. Nem éltem még együtt férfival, nem oroztam el senki párját, nem kezdtem ki egyetlen kollégámmal sem – és ő sem velem –, és a strandon, ha valaki jobban megnézett, ijedten rohantam a mellékhelyiségbe, hogy vajon milyen kiütés van rajtam. Szégyenlős vagyok, ezt tudom. De nem hülye.
A szerelem nem került el, persze hogy én is beleestem ebbe a vad érzelembe. Történetesen az egyik évfolyamtársam vitt ágyba, gondoltam, nem baj, elmúltam húsz, itt az ideje. A fiú helyes volt, kedves és soha sem bántott meg semmivel. Mert akkor már a barátnőimtől ezer történetet hallottam arról, hogy a férfiak nagyon rendesek, míg meg nem kapnak bennünket, azután pedig görénnyé válnak.
Gyanakodtam, hogy ebben nekünk, nőknek is van szerepünk, de hogy már abban a pillanatban, amikor megismerkedik két ember, ez eldőlne, nem tudtam. Aztán teltek-múltak az évek, és rájöttem: ha a két fél nem egymáshoz való, akkor hiába minden igyekezet, nem lesz jó a kapcsolat.
De térjünk vissza Sándorhoz, az évfolyamtársamhoz. Színházba, moziba jártunk, mindketten pedagógusnak készültünk, és szépnek láttunk az életet.
Fiatal és naiv voltam
Ő húsz, és tizenkilenc, egy évig jártunk, és – mondhatom – szerettük egymást. Már-már azon gondolkodtunk, hogy egy kisvárosba kellene menni dolgozni, letelepedni és családot alapítani. Aztán a nagybátyja kihívta magához Londonba. Nem mentem vele, gondoltam, hadd élvezze egyedül a rokonságot, ráérünk később elegyedni. Egyáltalán nem frászoltam a jövőnk miatt…
Ezek is érdekelhetnek
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
