Ha már nincs mit nézni

A tükör egyoldalú dolog, az ablakon viszont ki-be látni. Ha belenézek valaki szemébe, látom, mi van a lelkében, viszont ha a lélek rosszul érzi magát a világban, és nem akarja látni, mi van kint, egyszerűen lehúzza a rolót. Vagyis elrontja a szemet. Élt a családunkban egy néni magányosan, szomorúan. Nem hagytuk persze teljesen magára, rendszeresen látogattuk, vittünk neki ezt-azt, mégsem pótolhattuk azt a lelkében tátongó űrt, amit a sors produkált benne. A második világháborúban elvesztette a szüleit, a férje infarktusban halt meg a karjai között a nászútjukon, de akkor már, bár még ő sem tudta, várandós volt a fiával, aki szintén meghalt tizenkét évvel ezelőtt, és szintén infarktusban. Neki is van egy fia, Tamás. De Tamás édesanyja újra férjhez ment, a férjével Bécsbe költöztek, így Orsi néni szinte soha nem láthatja az unokáját. Mire betöltötte a hetvenet, teljesen egyedül maradt. Se testvére, se férje, se gyereke, se senkije. Akkoriban épp felugrottam hozzá, vittem neki ezt-azt, amiről tudtam, a kevéske nyugdíja miatt csak nehezen vehetné meg magának. Mosolyogva nyitott ajtót, de valahogy nem a szemembe nézett, hanem kicsit mellé. És a felé nyújtott bevásárló kosarat egyszerűen elejtette. Nem hogy elejtette, hanem mellényúlt, belemarkolt a levegőbe, én meg elengedtem, mert azt hittem, már fogja. A kosár, amiben annyi finomságot vittem, a földre zuhant, a paradicsomok szétgurultak, a tojás összetört, szilánkokra robbant egy üveg édes vörösbor, és eláztatta mindazt, ami még a kosárban maradt: a kalácsot, a felvágottakat, a keresztrejtvény újságot, amit Orsi néni régen úgy szeretett. Ijedten kaptam a kosár után, nem győztem bocsánatot kérni, de Orsi néni megfogta a kezem: – Nem te tehetsz róla, kislányom – mondta. – Én vagyok a hibás. És elsírta magát. Aztán leültünk, és elmesélte, hogy szinte napról napra romlik a látása. Azóta van ez így, amióta megkapta azt a levelet Bécsből, hogy mégsem jön az unokája és a menye Budapestre a nyáron. Inkább Olaszországba utaznak, a tengerre, és ezt meg lehet érteni. – Pedig ha tudnád, mennyire vártam őket – mondta.- Nézd csak, miket rakosgattam félre Tominak. És kinyitotta a ruhásszekrénye ajtaját, és a legalsó polcon ott sorakozott mindenféle kincs: külföldi csokoládék, pulóver, baracklekvárok, egy kisrádió, és ki tudja, még mi minden. – Összekuporgattam a nyugdíjamból minden hónapban egy kis pénzt, abból vettem Tamáskának, amit tudtam. De nem jön – sírta el magát megint. Tamás, Orsi néni unokája, akkoriban lehetett tizennégy éves. És már hat éve nem járt Budapesten. De minden évben ígérték, hogy jönnek, és minden évben lemondták. Orsi néniben élt, éldegélt a remény, de mostanra egyszerre meghalt. És vele halt a szeme világa. A háziorvos a szemklinikára utalta, és ott kimondták a legrosszabbat, amit lehetett. Mindkét szemében eldeformálódott a sárga folt, ami az éleslátást biztosítja. – Nem ritka betegség ez idős korban, főleg a kék szeműeket támadja meg – mondta az orvos. – A beteg csak homályos foltot lát, színeket, talán formákat. Mint amikor kitakarják a tévében az interjúalany arcát, tudja, az arc helyén csak egy rózsaszín maszat van – magyarázta. Aztán halkan hozzátette: – Sajnos a folyamat visszafordíthatatlan. Orsi néni soha többé nem nyerte vissza a látását. Vajon miért? Mondhatjuk, hogy mert utolérte egy betegség, ami bizonyos százalékban megtámadja az idős embereket. De én azt gondoltam, ha lett volna mit látnia, akkor a szervezete ellenáll ennek a kórnak. Orsi néni számára a világ érdektelenné vált a szerettei nélkül. A lelke többé nem volt kíváncsi a naponta elé táruló, sivár képre, így becsukta spalettát. Te mit gondolsz erről? van hasonló történeted? Holnap folytatjuk!